A természet emberre gyakorolt hatásait vizsgáló, rohamosan bővülő kutatási terület eredményei mind egy irányba mutatnak: a természetkapcsolat elengedhetetlen testi és lelki jólétünkhöz. Ezt a világjárvány ideje alatt a saját bőrünkön tapasztalhattuk: ösztönösen éreztük, hogy a természetben való tartózkodás valamennyire kárpótol minket a szociális távolságtartás miatt, csökkenti a pandémia okozta stresszt. Ma már azt is meg tudjuk mondani, hogy mennyi időt kell eltöltenünk a pozitív hatásokhoz a természetben. Pontosan 120 percet. Az Exeteri Egyetem 20 ezer ember bevonásával végzett vizsgálata rámutatott, hogy akik hetente összesen két órát töltöttek zöldterületeken, lényegesen nagyobb valószínűséggel számoltak be jó egészségi állapotról és pszichés jólétről, mint azok, akik ennél kevesebbet.
A természetben töltött idő minősége is meghatározó, hiszen sétálhatunk úgy is egy erdőben, hogy azt sem tudjuk, merre járunk. Ezt orvosolják a különféle erdőterápiás módszerek, amelyek a japán Shinrin-yoku („erdei fürdőzés”) gyakorlatában gyökereznek, és az erdő légkörében való megmerítkezésre hívnak.
Az erdőfürdőzés alatt a résztvevők olyan tevékenységeket végeznek, amelyek segítségével minden érzékszervükkel megtapasztalhatják az erdei környezetet, mély kapcsolatba kerülnek a jelen pillanat tapasztalataival.
Az erdő látványai, hangjai és illatai az „itt és mostba” visznek, amitől az elme abbahagyja a várakozást, az agyalást, a folytonos aggódást, a test ellazul.
Spontán, erőfeszítés mentes figyelem
A természet számos aspektusával való érintkezésnek kimutatható, mérhető hatása van. Kutatási eredmények szerint csökkentheti a vérnyomást és a stresszhormonok szintjét, az idegrendszer izgalmát, javítja az immunrendszer működését, a hangulatot, növeli az önbecsülést. Természetes környezetben csökken a figyelemhiány és az agresszió, az elszigeteltség érzése. Saját bőrünkön is tapasztaljuk, milyen élmény reggel kiülni egy kertbe, hallgatni a madarakat, vagy a hóesést figyelni a Mátrában. Arról azonban kevesebb szó esik, mi lehet ezeknek a pozitív hatásoknak az oka. Molnos Zselyke pszichológus, biológus, az Ökopszichológiai Intézet társalapítója és vezetője szerint az egyik magyarázat erre az úgynevezett figyelem helyreállításának elmélete, amelyet Rachel és Stephen Kaplan dolgozott ki az 1970-es években.
Az elmélet szerint figyelni a nyüzsgő városokban, a munkahelyen vagy más stresszes környezetben nagy erőfeszítést igényel. Természetes környezetben azonban az emberek szélesebb körben és kevesebb erőfeszítéssel, spontán módon figyelnek, emiatt a figyelmi kapacitás visszatöltődik, ami ellazult testhez és elméhez vezet.
„A természetben olyan ingermező jön létre, amely komplexitásában és változatosságában is megfelel annak, amire az idegrendszerünk kalibrálva van. Akkor is természeti lények vagyunk, ha civilizált életmódot élünk, és épített környezetben, illetve virtuális valóságokban töltjük az időnk nagy részét. Testünk, idegrendszerünk nem ehhez az életmódhoz alkalmazkodott, hiszen evolúciós időtávlatban nézve ez a néhány száz év hihetetlenül rövid idő ahhoz, hogy alkalmazkodjunk az új környezethez. Bár szeretjük magunkat éles vonallal leválasztani, evolúciós folytonosságban mi is egy faj vagyunk a sok közül” – hívta fel a figyelmet az ökopszichológus. Hozzátette: bár triviálisan hangzik, a más élőlényekhez való vonzódás, az élet hálózatához való kapcsolódási igényünk is magyarázza a jótékony hatásokat.
Akárhol is élünk, pillanatról pillanatra be vagyunk kötve a természeti rendszerbe. Csupán a tudatunkban van jelen a szétválasztottság, a valóságban az ökológiai hálózat szerves részét képezzük.”
Molnos Zselyke szerint nem csupán a természetben töltött idő lényeges, de az is, hogy az identitásunk részévé váljanak a természeti helyek, legyen rendszeres kapcsolatunk az élőlényekkel, akár társállatokkal, vagy egy zöldövezettel a városban. „Ezek a találkozások, és a bennük megélt kapcsolati élmény együtt mozdítják elő a fenntartható viselkedést és a jó egészségi állapotot” – mutatott rá a szakértő.
„Benne vagyok a világban”
A természet nyugtató hatását bizonyos szenzoros jelek is okozzák. A gyönyörű táj, a lágy hangok és a kellemes illat hozzájárul a kikapcsolódáshoz, az eső kopogásának, a madarak csicsergésének vagy a tenger zúgásának ismétlődő jellege nyugtató hatású. Ezzel szemben egy nagyvárosban nemcsak az ingerek árasztanak el, de az érzékeink is eltompulnak.
„A képernyők előtt eltűnik a mélységérzékelésünk, poszterként látjuk a világot. A való világban meg tudjuk tapasztalni ezt a 3D-ben való mozgást, hogy belegyalogolunk a tájba.
Nagyon erős tapasztalat lehet, hogy benne mozgok a tájban, hogy nem a világon vagyok, hanem benne vagyok a világban.
A természetbe való beágyazottságunkat tapasztaljuk meg ilyenkor” – magyarázta Molnos.
A másokkal, illetve a világgal való összekötöttségünk megtapasztalásának fontosságra több kutatás is rámutatott. Egy, az Illinoisi Egyetemen végzett tanulmány azt sugallja, hogy azok a lakók, akiket fák és zöldterületek vettek körbe, több embert ismernek, erősebb az összetartozás érzésük a szomszédokkal, jobban törődnek egymással, mint azok, akik fák nélküli környezetben élnek. A nagyobb közösségi érzés mellett csökkent az utcai bűnözés kockázata, alacsonyabb volt az erőszak és az agresszió szintje a családon belül.
Az fMRI kutatások kimutatták, hogy természeti jeleneteket nézve az empátiával és szeretettel kapcsolatos agyrészek aktiválódtak, városi jelenetek nézésekor a félelemmel és szorongással kapcsolatos agyrészek aktívak.
Ráhatásérzet és cselekvés
A természet olyan érzéseket inspirál, amelyek összekötnek bennünket egymással, ami ellenszere lehet az elidegenedésnek, a természetből való látszólagos kiszakadottságunknak. Molnos Zselyke szerint a természethiány, az elidegenedés nemcsak a környezetpusztító magatartásunkért tehető felelőssé, hanem egyfajta fejlődési krízisként is felfogható. „A fejlődés nemcsak az egyéni életre jellemző, hanem a fajra is vonatkozik. Ahogyan az egyén, úgy az emberiség is egy fejlődési folyamatban van, léteznek »életszakaszok«, amelyek évezredeket is felölelhetnek. Ezért az életszakaszváltások mint fejlődési krízisek is hosszan elhúzódnak, jelenleg épp egy ilyen korszakot élünk. A fejlődési krízisek arra szolgálnak, hogy új készségekre, megoldási módokra tegyünk szert, ám ha megrekedünk, patológiás folyamatok indulnak el. A jelenlegi globális válságfolyamatok ezt a kóros irányt, megrekedést jelzik, amiből a következő lépés az lenne, hogy a megszerzett tudás birtokában visszakapcsolódjunk a természeti rendszerbe és továbblépjünk. Bár tudjuk, hogy a problémákat okozó túlfogyasztás kártékony, ahogy más addiktív folyamatoknál, úgy itt sem feltétlenül elég az információ a cselekvéshez.”
A változás csak egyéni és kollektív érzelmi munkával lehetséges az ökopszichológus szerint. „Meg kell gyászolnunk, hogy mi mindent veszítettünk el visszafordíthatatlanul, és rátalálnunk a cselekvőerőnkre. A klímaszorongás jó, olyan, mint a fájdalom a testben, egy jelzőrendszer része. Az a nehéz, amikor nem találjuk az eszközöket és tehetetlenség lesz úrrá rajtunk. Ezért fontos a cselekvést, énhatékonyságot erősíteni olyan mintákkal, mint például az élőhely helyreállítások, amitől nemcsak az adott élőhely lesz egészségesebb, hanem az is, aki benne részt vesz. Hiszen azon túl, hogy jól érzi magát, közösségben van, megtapasztalhatja a hatóerőt, azt, hogy képes másokkal együtt és önerőből is valamit tenni a természetért, ez pedig kisugározhat az élete más területeire is.”
(Borítókép: Férfi a természetben. Fotó: Getty Images)