Csak sír, csak sír, csak sír... Kicseréltem a pelenkát, levettem egy réteg ruhát róla, betakartam, kitakartam, megszoptattam, megcumiztattam, kendőbe kötöttem, sós kútba tettem, onnan is kivettem. Akkor mi a jó isten lehet ezzel a nyavalyás gyerekkel, hogy még mindig bőg? Nyilván bennem a hiba, én vagyok az anyja, nekem kéne megértenem őt, szegényt egy ilyen rossz anyával verte meg a sors, aki még csak megnyugatni se tudja.
Valószínűleg nagyon kevés kisbaba édesanyja nem gondol sose hasonlóakat, miközben előveszi a gyereket a délutáni/esti/éjszakai/reggeli csillapíthatatlan, megfejthetetlen sírás. Rosszabb esetben ezeket a gondolatokat depresszió, düh, agresszió vagy tehetetlen magárahagyottság és elhanyagolás kíséri. Sheila Kitzinger világhírű nevelési tanácsadó könyve, a Miért sír a baba? a különösen sokat síró kisbabák kétségbeesett szüleinek szól.
A többesszám nem véletlen: a könyv egyik nagy előnye, hogy külön fejezetben taglalja, az apa szerepét a krízishelyzetekben, hogyan tud a fizikailag és idegileg kimerült nőnek segíteni. Ugyanakkor időnként kicsit bosszantóan szapulja a férfiakat a könyv – én elhiszem, hogy sok a rossz tapasztalat, hogy a legtöbb pasi menekül a bőgő csecsemő elöl, vagy rögtön lepasszolja a feladatot az asszonynak, és elvárja, hogy kinyalják a seggét, de nem kicsit szexista ez az elképzelés? De bizony az, hogy rögtön válaszoljak is magamnak, de még épp elviselhető mennyiségben bukkannak fel efféle kitételek.
Visszakanyarodva a síráshoz, számomra egyértelmű újdonságot, illetve inkább egyfajta önigazolást jelentett, hogy a sokat síró gyerekek sírása általában nem magyarázható semmilyen okkal – a kólika avagy hasfájósság is igazából kitaláció, melyet nem igazolnak az orvosi kutatások. Egyes esetekben egyes akciók – együttalvás, több szopi, külön alvás, több nyugalom, családi élethelyzet megváltozása – hozhatnak eredményt, de semmilyen általános megoldás nincs a problémára, azon kívül persze, hogy lesz még jobb is! Egyetlen tényezővel sikerült szignifikáns korrelációt kimutatni, ez pedig a terhesség alatti súlyos pszichoszociális krízis és az azt kísérő stressz – ebben az esetben gyakoribb volt a koraszülés és a sírósság. Vigyázat, nem mezei parázásról, aggódós alkatról van szó, hanem olyan elementáris stressz tényezőkről, mint szülő, házastárs, lakás, munkahely elvesztése.
A sírósság persze szubjektív: itt azonban csak a naponta több mint két órát síró csecsemőkről van szó, de sokszor szó esik a naponta hat órát sírókról is. Ez számomra, be kell valljam, elképzelhetetlen mennyiség, és elképzelhetetlen mélységét jelentené a kétségbeesésnek. Mint a könyvből kiderül, a sírós baba anyja el is jut a pokol legmélyebb bugyraiba. A helyzetet pedig csak súlyosbítják a kéretlen és az inkompetencia érzését növelő jó tanácsok, amiknek ( no meg hogy hogyan védekezzünk ellenük) szintén egy egész fejezetet szentel a szerző.
Nem mellékes az sem, hogy a kisgyerek és az anyja nem arra van kitalálva, hogy bezárva éldegéljék csendesen az életüket, és sasolják a forgó macikat. Az ember ugyanis a kezdet kezdetétől szociális lény, igényli a társaságot és a beszélgetést. A sok nőtaggal rendelkező nagycsaládban a gyereket nem egy teljesen tapasztalatlan, a munka és a buli világából száműzött csaj tutujgatja, hanem kézről kézre jár, fáradhatatlanul istápolja mindenki, mindig van vele valaki, mindig lát, hall valami érdekeset, mindig kéznél van egy felnőtt igénykielégítő. A nővérek megszoptatják egymás gyerekeit, a nagyobb gyerekek lelkesen hurcolják magukkal játékaikba a kicsiket. Nem csoda, ha a nők nem őrülnek bele a magányba, a leterheltségbe, és az üres lakás csendjében visszhangzó gyereksírásba.
Épp ezért érdekes az utolsó fejezet, melyben más kultúrák szokásait mutatja be röviden a szerző, a szoptatástól a hordozáson keresztül a gyerekek különböző járókáiig. Nagyon egyet értek a megállapításával, hogy ugyan a nagycsaládban a tradíciók megkötik a női szereplehetőségeket, de ne áltassuk magunkat, a nyugati társadalomban is láthatatlan, de annál erősebb elvárások parancsolnak nekünk, hogy hogyan legyünk, lehetünk anyák.
A könyv erénye a sokoldalúsága: elmeséli, hogy mi áll a sírás hátterében, de nem marad meg az elmélet szintjén. Számos egyszerű, megvalósítható taktikát is leír, amit bevethetünk a sírós időszakban. Nem receptek ezek, amelyekkel jól megneveljük a gyereket, hanem az önkontroll és a gondolkodás kis lépései, melyek másoknak is segítettek, és amelyekből kiválaszthatjuk azt, ami nekünk a legjobban megfelel. Számtalanszor hangsúlyozza, hogy a feszültség természetes, megerősít abban, hogy a helyzetünk borzalmas lehet, nem bagatellizál el semmit, de igyekszik megmutatni, hogy miként tudjuk levezetni a feszültséget és átengedni magunkat szívvel-lélekkel az új helyzetnek. A módszerek egy része nyilván ismerős lesz, de ritkán olvashatunk ilyen jól összeállított, teljes gyűjteményt, no meg valószínűleg egy-két újdonsággal is találkozhatunk. Maga a hangnem is megnyugtató: emberszámba veszi a babát és a mamát is, határozottan elfogadó az elesettekkel, de elutasít mindent, ami kibúvót, erőszakot, elfojtást eredményez.
Fantasztikus a képanyag is: megható és látványos képek, elbűvölő bebugyolált fejecskék, szívszakasztóan apró koraszülöttek, extrém hordozókból kikukkantó távol-keleti arcok. Meg persze nagyra tátott, üvöltő szájak.
Nagyszerű önreflexiónak, információforrásnak, megnyugtatásnak és tanácsgyűjteménynek. Ha mégsem működik, akkor pedig gazdagabbak lettünk egy nagyon szép kiállítású képeskönyvvel. Azoknak, akik a direkt módszerek helyett a viselkedések hátterére és egy olvasmányos baba-mama lélektani kötetre vágynak.
Sheila Kitzinger: Miért sír a baba? Hajja, Debrecen, 2007. 3399 Ft.
