A leendő apa már kevésbé lelkes az ötletet illetően. Az ő forgatókönyve a következő: amikor engem betolnak a szülőszobára, ő elmegy a srácokkal inni, aztán majd értesíti valaki, ha kibújt a ded. Hol él ez, a XIX. században? Elképesztő! Ráadásul női hisztivel, cirógatással, zsarolással sem meggyőzhető, ami még elképesztőbb, hisz ezek az első gyermekem apjánál még beváltak!
Persze, logikus fickó lévén adott esélyt arra, hogy befolyásoljam elgondolását, csak a megfelelő érvet kell megtalálnom hozzá. (Az, hogy én ezt szeretném, nem érv.) Eddig egyetlen épkézláb indok jutott eszembe, ami legalábbis egy percig elgondolkoztatta: az érdekérvényesítő képességem a sokadik óra táján már egyenlő a nullával, neki kell vigyáznia rám, és kiabálnia a kórháziakkal, ha hülyeséget akarnak csinálni velem. Elgondolkoztatta, de még nincs megpuhítva.
Kedves Apukák! Hogy vegyem rá, hogy beadja a derekát és ott legyen velem a szülőszobán? Inni ráér később is, nem? Annyira nem lehet nektek szar, elvégre mi fájunk, mi szakadunk, mi szülünk. Mikortól önzés az, ha ragaszkodom a jelenlétéhez? Mikortól egetverő egoizmus a részéről, ha nem érdekli a kiszolgáltatottságom, a fájdalmam, az igényeim ebben az extrém helyzetben? Segítsetek!
Kékfelhő