„27 éves lány vagyok, aki azt hitte magáról, hogy erős, de ez megdőlni látszik” – a mai levél beküldőjének a Marianna álnév jutott. Marianna egy szakítás történetét meséli el, igaz, klasszikus szakításnak nem nevezhetjük, mert a srác már akkor lelőtte a kapcsolatot, amikor az még csak éppen elkezdődött volna. Tette ezt ráadásul egy olyan indokkal, amit őszintén szólva kicsit szokatlannak találunk, és valószínűleg Marianna is annak találja, különben nem írt volna nekünk levelet róla. Ön mit szól ehhez a történethez? Ön hogyan reagált volna, ha önnek ilyet mond a szerelme? Vagy esetleg mondtak is már hasonlót önnek? Kérjük, írja meg véleményét vagy saját történetét a Randiblog email-címére!
„Az én történetem középiskolában kezdődött. Beleszerettem az egyik osztálytársamba, akibe majdnem 10 évig szerelmes is voltam. Aztán hivatalosan 3 éve szakítottunk, de valójában idén márciusban. Életem nagy Ő-je volt, ragaszkodtam hozzá, megtettem mindent, tervezgettem az életünket. Egyetemre is közösen jöttünk. Aztán elmúlt részéről. Azt mondta, hogy nincs közös jövőképünk. Én családot szeretnék, ő pedig karriert. Összetörtem, sírtam, napokig ki sem mozdultam. Kijózanító volt látni idén nyáron mással. Azóta nem is beszélünk. Mindenhonnan letiltott, hogy ne is kapjon felőlem hírt, bár nem váltunk el haraggal. De azt mondta, így könnyebb. Neki is, nekem is.
És igaza volt!
Nem gondoltam volna, hogy életem első és egyetlen szerelmét tudja valaki feledtetni.
Aztán becsöppent az életembe valaki, aki teljesen levett a lábamról. Ismerkedtünk, sokat nevettünk, és azon kaptam magam, hogy napokat töltök nála, tőle indulok dolgozni, majd hozzá térek haza. Olyan természetesen jött minden, hogy úgy éreztem, újjászülettem.
Majd jött a hidegzuhany, ahogy gondolom, lenni szokott.
Elmesélte, hogy az előző kapcsolata miért ért véget. A lányról kiderült, hogy nem lehet gyermeke. Több műtétet is végigcsináltak, de nem sikerült. Ezért a lány elhagyta, mondván, nem tud neki gyereket szülni.
Azóta teljesen lelkibeteg, és – bár úgy érezte, hogy kezd belém szeretni – nem akar komoly kapcsolatot, el sem tudja képzelni, hogy valakivel legyen neki, tervezzen valakivel. Majd' megszakadt a szívem, mikor ezeket sírva elmondta, de legbelül dühös voltam. Nem is annyira rá, hanem inkább a körülményekre. Azt gondoltam magamról, hogy majd én leszek az a nő, aki ebből kirángatja, aki élményekkel, nevetéssel, szerelemmel tölti meg újra Őt. De tévedtem. Azt mondta, ne is keressem. Én persze minden nap felhívom, hogy tudjam, jól van-e. Ma, mikor megemlítettem neki, hogy átmehetnék filmezni, azt mondta, ne menjek. Csak udvariasságból válaszol az sms-eimre, a hívásaimra. Nem akar belekeverni az életébe, mert egy csődtömeg, és nem akar bántani.
Összegezve, erőt kell magamon venni, és tartani magam, bármennyire is tudom, hogy milyen jól működne a dolog köztünk. Sajnálom, hogy egyedül van, és hogy nem tudja feldolgozni a múltbéli dolgokat. Sajnálom, hogy nem segíthetek neki. Sajnálom, hogy nem én vagyok az a nő számára...”