Az utóbbi időszakban több olyan tévéműsor is volt, ami celeb-, vagy éppen civil párok összezárásával és megmérkőzéséről szólt. Az látszott, hogy valamiért ezek a kényszeres szituációk kikezdik a legstabilabb párkapcsolatokat is, de mi áll az egymás agyára menés pszichológiai hátterében? És mit okoz a stressz? Erről beszélgettünk Hevesi Kriszta szexuálpszichológussal.

Miért viselkedünk másként, ha mondjuk 10 órán keresztül, kihívások kereszttüzében, egy légtérbe vagyunk zárva a párunkkal?

Mert ez egy szélsőségesen stresszkeltő helyzet, amelyben mindkét fél megmérettetik. Lehet, hogy közhely, de attól még igaz: az ilyen szituációkban ismerjük meg a másik ember igazi oldalát. Vegyünk például egy autóbalesetet. Nem mindegy, hogy ösztönösen a sofőr merre rántja el a kormányt. Úgy manőverezik ijedtében és halálfélelmében, hogy csak a saját életét mentse, vagy mindkettőjük számára a legjobb megoldást tudja választani? Mindannyian azt gondoljuk, hogy hősök vagyunk. Azonban, hogy kiderüljön, hogy ez tényleg igaz-e, ahhoz ilyen szituációk, kihívások kellenek.

Ennyire megjátsszuk magunkat a párkapcsolatunkban?

Ez nem tudatos szinten működik, ezért nem is megjátszás. Mindannyiunknak egy kicsit idealizált elképzelése van saját magáról, amely rendszerint egy hősképzettel is társul. Úgy gondoljuk, ha egy fuldokló embert látunk, akkor természetesen egyből ugranánk is utána a vízbe, hogy kimentsük – míg egy éles helyzetben kiderül, hogy valóban képesek vagyunk-e, sőt, egyáltalán hajlandók vagyunk-e ekkora áldozatra és önzetlenségre. Vagy csak megmagyarázzuk, hogy most miért nem tudjuk ezt megoldani... Ez egy párkapcsolaton belül is ugyanígy működhet, kiváltképp, ha sok problémás döntési helyzetbe kerül a pár. Gyakran az ember még saját magán is meglepődik, hogy egy váratlan szituáció milyen szélsőséges reakciókat váltott ki belőle.

Vannak olyan élethelyzetek, amelyek automatikus, vagy ösztönös reakciókat váltanak ki belőlünk, amelyek kordában tartására a hétköznapokban oda tud figyelni, ám váratlan, stresszkeltő szituációkban, és ha sürget az idő, nincs rá kapacitása.

Ilyen helyzetek előfordulhatnak abban az esetben, amikor egy pár ugyanazon a munkahelyen dolgozik?

Természetes, azonban az azonos munkahely más szempontból is rendszerint problémás. Egyrészt, mivel a szinte 24 órás együtt töltött idő túlságosan megszokottá teszi a másik jelenlétét, márpedig azt szoktam mondani, hiányozni csak az tud, aki nincs mindig jelen. Elvész az izgalom, hisz mi az, amiről így otthon beszélgetnének? Nincsenek egyéni élmények, másfajta tapasztalatok. Ez pedig az egymás iránti érdeklődés, figyelem rovására mehet. Gyakran ráadásul hazaviszik a munkát, ezzel a magánélet és a pihenésre fordított idő is megszűnhet létezni.

Hasonló stresszhelyzeteket szülhet a sokszor párkapcsolatok erőpróbájának beállított esküvőszervezés, illetve lakásvásárlás, házfelújítás is?

Az esküvőszervezés jellemzően nem, mert ott még amolyan transzállapotban vannak a párok, valamint a szerepek is le vannak osztva, hogy ki mit csinál – így például a férfi a helyszínválasztással és a menüvel foglalkozik, a nő a díszítésekkel, a vendéglistával és a ruhaválasztással. Az persze vitathatatlan, hogy a nagy nap előkészületeiben is el tudnak fáradni a felek, de azért összeveszni általában nem szoktak, s a frigy is megköttetik. Viszont

a mézesheteknél már megjelenhetnek a konfliktusok, kiváltképp, ha ez a pár első közös nyaralása.

Talán azért is, mert túlzott elvárásokat támasztunk vele szemben, valamint itt kezdődik az igazi összecsiszolódás. Különbözőek vagyunk, másfajta nyaralásokhoz szoktunk – a családból hozott minták nagyon eltérőek lehetnek, és sok konfliktust szülhetnek. Így, aki azt szokta meg gyerekkorában, hogy az utazás jellemzően kultúrprogram: múzeumok, látnivalók és képtárlatok bűvöletében telik, az nehezen fogadja el, ha a párja a passzív rekreáció híve, azaz kizárólag a napon akar feküdni egész nap. És ugyanez igaz fordítva is.

Az ilyen stresszhelyzeteknek csak negatív hatása lehet? Csak az összeveszés lehet a végkimenetel?

Természetesen nem, ahogy a viták sem önmagukban jók vagy rosszak, nagyrészt attól függ, mit eredményeznek. Ha jobban megismerjük és elfogadjuk egymást, akkor például építő is lehet. Amit a tévében most látunk, az olyan realityben, mint a Flúgos Futam a VIASAT3-on, ahol a párok különböző ügyességi, erőnléti feladatokat hajtanak végre, az nagyrészt a való életben is jelen van, igaz, nem annyira látványos formában. Általánosságban is igaz, hogy egyikünk sem ért mindenhez, nem vagyunk egyformán jók a különböző feladatokban, vagy az élet eltérő területein. Mindannyiunk számára vannak olyan feladatok, amiket kerülni igyekszünk, mert rossz érzés azzal szembesülni, hogy milyen ügyetlenek vagyunk benne. Ilyenkor a másik segítségére szorulunk, aki a saját egyéni módján érezteti velünk, hogy most fölényben érzi magát, vagy éppen megbotránkoztatja a sutaságunk, illetve kigúnyol miatta. Amikor tehát olyan dologban kell megnyilvánulnunk, amiben ügyetlenek vagyunk, az frusztrálttá tesz, ami pedig hajlamossá tesz az agresszív megnyilvánulásokra. Csapatmunka esetén a sikernek sok gazdája van, míg a kudarcra kevés a vevő. Ráadásul, mi emberek, azokat a társainkat szeretjük, akik hozzásegítenek minket a győzelemhez. Ebből következik, hogy

az igazi kihívás és megmérettetés a pár kapcsolatában nem a győzelmi periódusok idején zajlik, hanem sokkal inkább a kudarcok során.

Mennyire elnéző velem szemben a másik? Én vagyok a fontosabb, vagy a minden áron nyerni akarás? Lehet-e rá akkor is számítani, amikor épp engem nem dicsfény övez? Kiderülhet, hogy a közös kudarcok nyomán mennyire jön elő a másik hibáztatása, vagy dominál inkább az egymás iránt érzett empátia és tolerancia.

Mi lehet még az ilyen szituációk érzelmi hozománya?

A szélsőséges izgalmi helyzetekben sokkal fogékonyabbak és nyitottabbak is vagyunk érzelmileg az egymásra támaszkodásra. Egyben

ez a magas érzelmi szint a szexuális érdeklődést is segíti egy kicsit felpörgetni.

A szexuális izgalom a központi idegrendszer egy felfokozott állapota, így egy már meglévő izgalmat könnyen átalakíthatunk, illetve szexuális izgalomként értelmezhetünk. Ennek híres kísérleti bizonyítékát egyetemistákkal végezték. Az egyik fiúcsoportnak egy veszélyesnek tűnő, a másiknak egyértelműen egy biztonságos hídon kellett áthaladnia. Mindkét híd közepén ugyanazzal a lánnyal találkoztak a fiúk, azonban akik a veszélyesnek látszó hídon birkózták át magukat, ők sokkal vonzóbbnak és szexibbnek találták, sőt inkább akarták randira is elhívni a lányt. Ez az izgalomátvitel jelensége. Ezért is igaz a régi megfigyelés, hogy veszekedés után édesebb a szex.

Ha már itt tartunk, a kényszeres szeretkezés is lehet ilyen mesterséges stresszhelyzet? Például, amikor egy pár nagyon szeretne gyereket, és erre nagyon ráfeszülnek?

Sajnos igen, amikor a pár számára feladattá válik a szex, és elveszíti örömszerző jellegét. Az egyes aktusok központi funkciójává a gyermeknemzés válik, s amennyiben az elmarad, úgymond kudarcnak élik meg az együttléteket. Beköltözik a hálószobába a szorongás, az aggodalom és az „időzített” szeretkezés. Emiatt nem is működik így. A gyerekvállalásra való ráfókuszálás miatt az addig boldog szexuális élet munkává válhat, sőt, tönkre is mehet. A kölcsönös örömszerzés háttérbe szorul. Jelentősége és ereje abban érhető tetten, hogy gyakran, miután a párok a meddőségi klinikák testet-lelket próbára tevő procedúráját végigjárva, a vér szerinti utódról már lemondva, hosszú évek után végül örökbe fogadnak egy gyermeket – s ekkor a szex visszanyeri pusztán örömszerző szerepét –, szinte rögtön kopogtat, érkezik is a saját baba.