Miféle kérdés ez? Olyan, mintha azt kérdezném, hogy neked mekkora!

„Többször futottam neki a levélírásnak, de végül elolvastam Emília levelét, Krizosztom válaszát, valamint megint beleléptem ugyanabba a folyóba, így ennek a hármasa késztetett arra, hogy én is papírra vessem egy-két gondolatomat” – írja levele bevezetőjében Rémusz álnevű olvasónk.

Ahogy Rémusz is írja a bevezetőben, több levél jelent meg az utóbbi időben a Randiblogban a társkeresésről, ki ezért, ki azért találja gyakorlatilag lehetetlennek a dolgot. Egy ponton Rémusz is mindig falba ütközik, de azért szerencsére nem adta fel a reményt, sőt, úgy gondolja, a tinderezésnek is megvan a maga haszna. Egy dolog azonban még hiányzik ebből a beszélgetésből: az ön tapasztalatai! Ha van kedve, írjon nekünk ön is a társkereséséről, vagy bármi egyébről, ami párkapcsolatokkal kapcsolatos! Üzenetét a Randiblog e-mailcímére várjuk.

„Harminchárom évesen eljutottam oda, hogy az átlag felett keresek, van saját, a középkategóriásnál nagyobb autóm, hetente focizom, squasholok és a barátaim/ismerőseim által normálisnak mondott srác vagyok, aki nem „A” tipikus szépfiú kategória, de azért „nem Quasimodo keresi” barátnőjét. Stabil értékrendem van, és vállalom, hogy vallásos vagyok. Tapasztalatból mondom, hogy „ebben a környezetben” nem olyan magas azon lányok száma, akik megfelelnek a nem vallásos átlagember sztereotípiáinak.

Emília témafelvetésére reagálva (bár nem tartozunk egy korosztályhoz): közös, családi döntés következményeképpen a testvéremmel lakom albérletben, és egyáltalán nem célom a társkeresésnél az, hogy a leendő barátnőm biztosítson nekem szállást (kösz, megvagyok a sajátomban is!). Így, egyetértek Krizosztommal abban, hogy igenis vannak olyan helyzetek, amik rajtunk kívül álló okok miatt alakulnak a dolgok úgy, ahogy.

(Gerda leveléhez kapcsolódva: szerintem se normális, ha az a jellemző állapot, amit levelében leírt, de a barátokkal való iddogálásra szükség van, de ezt lehet fair alapon is csinálni: a hét egyik napján te mész el a barátaiddal, a másik napon a párod tölti a barátaival az estét, és még mindig csak két nap telt el a hétből.)

És akkor pár mondatban a társkeresési tapasztalataimról: úgy két éve kezdtem el nézelődni a „piacon”. Sosem voltam a buliban összejövő hosszú kapcsolatok híve (bár ismerek ennek ellentmondó stabilan működő kapcsolatokat is): nyitott szemmel járok-kelek az utcán, de azért adtam egy esélyt a Tindernek is.

Tapasztalatom szerint ez az alkalmazás, ha másra nem is, de arra mindenképpen jó – már, ha eljuttok addig –, hogy ne felejts el randizni, meglegyen a rutinod, építsd magad, és esetleg legyen egy jó estéd. Persze előfordul olyan is, hogy már a randiszervezésnél tartotok (nagyon, nagyon sok mindent tudsz már a másikról), amikor csak megpendíted a vallást, erre olyan kérdés/választ kap, hogy „miféle kérdés ez? Olyan, mintha azt kérdezném, hogy neked mekkora!”

A társkereső oldal talán egy fokkal jobb választás, de ott a lányok kapnak 80-100 levelet, amiből lehet, hogy a tied a legjobb, de egyszerűen elsikkad az óriási halmazban…

És az a kérdés, ami a legjobban foglalkoztat mostanában: mindenhol azt hallom, olvasom, hogy ennyi meg annyi normális lány keresi partnerét, hogy csak kb. „le kell akasztani”, és már tied a gyümölcs. Ehhez képest az utolsó három kapcsolatkezdeményem: egy pár, teljesen normális – nem lehúzós – randi után, amikor már arról kell dönteni, hogy lesz-e kapcsolat vagy sem, azt a választ kapom, hogy „bocsi, nálad jobb pasit elképzelni sem tudnék, de ne haragudj, bennem van a hiba”, mert:

• nem zártam még le az előző kapcsolatomat;
• nem tudok úgy nyitni, ahogy megérdemelnéd;
• a fentiek keveréke/változatai/stb.

Kedves Lányok! Elhiszem, hogy nagyon nehéz dolog nekiállni új kapcsolatot építeni, de csak egy kérésem lenne: akkor vágjatok bele, ha biztosan lezártatok mindent a múltatokban. A tapasztalat azt mutatja, hogy én vagyok peches, de lassan fogadhatnék arra, hogy megint egy ilyen lányba fogok belefutni...”