Tudtam, hova kell nyúlni, mit, mikor és hogy kell csinálni

Kedves Ida levelére szeretnék reagálni. Érdekes volt az irománya, picit én is ebben vagyok/voltam, válaszolnék neki, csak én a másik oldalról.

Flórián álnevű olvasónk története található ebben a posztban, és amint az a Randiblog e-mailcímére beküldött levél bevezetőjéből is kiderül, ez a sztori válasz is egy korábbi levélre. Ida arról írt nekünk nemrég, hogy gyermeket nevel, és hogy milyen nehéz így férfit találni. Nos, Flórián tényleg pont a másik oldalról szerzett tapasztalatot ebben a témában, mivel őneki ugyan nincs gyereke, de...

Természetesen nem fogjuk Flórián helyett elmesélni a történetet, csak figyelmeztetjük önt: ne feledje, ha van kedve mesélni, ön is írhat nekünk bármikor! És akkor most olvassuk el Flórián levelét!

„36 éves vagyok, egyedül élek, kutyám sincs otthon. Annyira jó olvasni itt, hogy többnyire mindenki vezetői pozícióban, megteremtett egzisztenciával, lakással, gépjárművel rendelkeznek. Azt hiszem, én picit kilógok a sorból. Nincs saját lakásom, sem autóm, a munkahelyemen egy utolsó végrehajtónak tartom magam. Igazából operatív munkakörben dolgozom, de én ezt azért nem misztifikálom annyira túl, úgyis azt kell csinálnom, ami le van írva, vagy amit a felsővezetés meghatároz. Egyébként 220 ember napi tevékenységét koordinálnom többedmagammal. Irodai meló sok telefonálással.

Ami engem illet, 182-183 cm magas vagyok és finoman szólva is kisportolt testalkattal rendelkezem (a 6 kockát bármikor leszámolhatják a hasamon). Elég jó húsban vagyok, egyáltalán nem okoz gondot a csajozás. A melóhelyen nagy csajozógépnek ismernek, akad némi alapja a híreszteléseknek, valóban nem vetem meg a gyengébbik nemet.

Egy baráti társasággal rendszeresen el-eljárogattunk bulizni. Ott sikerült megismernem egy kedves, kellemes hölgyeményt, akivel sikerült egy kis tapasztalatot begyűjtenem a többi mellé. Hihetetlenül szép, szimmetrikus arc, arányos alkat, szuper magasság, kiváló genetika. Amikor először megláttam, már akkor levett a lábamról. Nem nagyon szoktam elcsábulni jó nők láttán, de itt megméretettem! ...de azért nem ma jöttem le a falvédőről, hogy egy ilyen helyzetet ne tudnék kezelni.

Férfiként tudtam, hogy egy ilyen kaliberű nőnél nem szabad kapkodni, főleg nem kimutatni a vonzódásom, az érdeklődésem. Persze ez nem minden nőnél van így – tisztelet a kivételnek –, de én törekszem a saját lexikonomból, a saját tapasztalataimból építkezni. Amikor kommunikálni kellett, igyekeztem betonkemény, rezignált maradni – ebben az irányítói munkakör nagyon sokat segített –, és ez a stratégia szépen lassan meg is hozta gyümölcsét.

Sajnos a hölgyeménynek már a kezdeti ismeretségünk második órájában sikerült jelentősen degradálnia a lelkesedésem azzal, hogy láttam elővenni egy cigit és rágyújtani. Na ez nálam a véres rongy kategória. Egy sportoló gyűlöli a dohányzást, mint addikciót és az összes velejáró bosszúságot. A füstöt, a büdös leheletet, a zéró kondíciót. Viszont ezzel még annyira nem is lett volna gond, mert az ilyen addikció kezelhető, bármikor elhagyható. A hidegzuhany akkor ért, amikor picit betintázott a hölgyemény és a lánya valami miatt ráírt messengeren és ezt poénosan megjegyezte. Huh, na azt a felismerést nehéz volt kezelni. Micsoda?! Gyereke van! Francba! Ez esélytelen! Akkor ezt vétóként éltem meg, egy időre le is tettem az illető hölgyről, igen, ennyi pont elég volt hozzá. Úgy voltam vele, dohányzás, gyerek, két vétó, nem nyerő! Nem kell!

Mivel időszakosan összejáró baráti társaságról van szó, amellyel eljárok bulizni, így nem kerülhettem el a következő találkozást. Hát, a fizikai vonódás az nagyon működött, mert a következő találkozásnál sikerült ismét az ujja köré tekernie, pedig – tudom – ez nem volt célja. Igazából akkor sikerült is túlsiklanom azon, hogy van gyermeke. Az a szép szimmetrikus arc, azok a szemek, az a mosoly, az a test, az a kisugárzás!

Sajnos nem tudtam alkalmazni a sugárvédelem hármas egységét, pedig jól jött volna: a távolságvédelmet (minél messzebb legyek tőle), az idővédelmet (minél kevesebb időt töltsek el vele) és az árnyékolást (mondjuk egy betonfal, hogy ne láthassam amikor nevet)...

Hát ugye, minket férfiakat nem kell félteni: pia betöltve, ösztönök zakatolnak, ész sehol = TÁMADÁS! Kiszemeltem magamnak, akartam és tettem érte. Kisajátítottam magamnak, birtokolni akartam, elvittem táncolni, jól megdolgoztam. Az évek és a rutin. Tudtam, hova kell nyúlni, mit, mikor és hogy kell csinálni. A nézése, az illata egyfajta katalizátorként működött, minden elkezdett bennem hatványozódni, felfokozódni, eszkalálódni, mint amikor Pakson bekapcsolják az összes blokkot, felpörögnek a turbinák és teljes kapacitással megkezdik a termelést.

Mivel olyan nőről volt szó, aki után epekednek a férfiak, tudtam, mit kell tennem. Picit felvettem a pokróc stílust is, néha oda-odacsaptam neki valamit, hogy érezze a törődést. Nehogymár ne, ugye értitek?! Nem is kellett több, hamarosan el is csattant az első csók. De itt a csók alatt ne ilyen Leonardo DiCaprio-s Rómeó és Júlia csókot értsetek, hanem inkább valami állatias megnyilvánulást, már aki tudja, miről van szó… De nagyon jó volt, megbecsültem minden egyes másodpercét és szívesen emlékszem vissza rá!

Ahhoz képest, hogy eléggé felelősségteljes pozícióban dolgozok, 36 éves vagyok, tökéletesen tudom, hogy belülről egy nagy gyerek vagyok, akinek ideje lenne már felnőnie. De ez adja meg a hevességem, a vérmérsékletem, azt a szenvedélyt, hogy 10 km-t futok a szigeten, 20-30 km-t bringázok és alapvetően minden a sportról, a hedonizmusról, vagy éppen a szabadságról szól. Nincs családom, azt csinálok, amit akarok, akkor, amikor akarom. És többnyire ez így is van és így is lesz. A kompromisszumot még csak hírből sem ismerem, ha kapcsolatról van szó. Pontosan ez a gyerekes hév és ez a gyerekes szenvedély, amivel le tudom venni a nőket a lábukról, nagyon sokszor nem gondolkodom, cselekszem és ez úgy csapódik le náluk, hogy itt egy férfi, aki tudja, mit akar, irányít és tesz is érte. Itt a probléma a „tudja mit akar”-ral van leginkább. Papírforma szerint a férfiaknál jelentős különbséget kell tenni rövid- és hosszútávú stratégiák között. Itt szívesen ajánlom – bár fenntartásokkal – Puzsér Róbert „El fogom mondani a lányomnak...” című írását.

Jött a reggel, tisztult a fejem, megkaptam, amit akartam, boldog voltam, de jött a felismerés. Mit kezdek én egy gyermekes anyával? Ennek gyermeke van! A következő pár nap azzal a rágódással ment, hogy mondjam meg neki, hogy ennyi volt és én igazából nem akarok semmit. Igen, az alapkonfliktus a gyerek volt. A közös barátaink nagyon örültek az egymásra találásunknak, és mindenben igyekeztek segítségünkre lenni, hogy az a bizonyos molekula ki tudjon alakulni. Mosolyogtak ránk, biztattak minket. Az egyik ilyen közös barátunkkal való beszélgetés során derült ki, hogy az illető hölgynek nem is egy, hanem mindjárt három gyereke is van. Na ettől dobtam egy hátast.

Na ez volt részemről a totális megsemmisülés. Ezt nem vállalom, nem csinálom, erre nincs szükségem, alkalmatlan vagyok erre, részemről vége. Véleményem szerint a gyermek közvetett módon akkor is befolyásolja a kapcsolatot, és a férfi részére konfliktusforrás. A közös barátunk próbált segíteni, mondta, hogy nem pótapa kerestetik, hanem szerelem, igazi társ, de én hajthatatlan voltam. Megmondtam neki, lezártam, ennyi. Utána sikerült becsajozni, de hoztam a papírformát, kb. 2-3 hétig tartott. Itt is gazdagabb lettem egy tapasztalattal, de ez egy másik témához illene...

Pár hónapra rá jöttek az újabb bulik, az újabb találkozások. Hol erős tudtam maradni, hol alulmaradtam. A lényeg, tetszett a hölgy, a fizika és a kémia is működött. A nitrogén háromszoros kovalens kötéssel (3 kötő elektronpár) kötődik, ami az egyik legerősebb kötés a kémiában. Ez nálam:

1. intellektualitás,
2. a fizikai vonzódás,
3. kémiai egyezés.

Nálunk ebből 2 megvolt...

Megbeszéltük, hogy találkozunk bulikon kívül is, és egyelőre egyszerűen csak barátkozunk. Elhívtam kávézni. Igazából abszolút félre tudtam tenni a gyermeke van polémiát, és úgy álltam hozzá, hogy nézzük meg, mi sül ki belőle. Ki szerettem volna deríteni, hogy szellemi részen passzolunk-e, ezért igyekeztem széles spektrumban beszélgetni. Na a szellemi szinkronizációt illetően azért bőven akadtak problémák, nem is kevés. Abszolút irányítanom kellett a beszélgetéseket, semmi témaválasztás, kezdeményezés, csavar nem történt a másik oldalról. Mivel a többi rész viszont működött, elég gyorsan felpörögtek az események és le is feküdtünk egymással. Hát, keresem a szavakat... pipa, pipa, pipa... Szuper volt, de itt jött be a DE! A környezetem elég sok tanáccsal ellátott, hogy mire figyeljek, milyen veszélyekre kell számítanom, milyen tényezőkkel kell számolnom az adott hölgyeményt illetően. Mikkel kell számoljak, ha egy gyermekes édesanyával jövök össze. Ezeket fejben elraktároztam, igyekeztem értelmezni, de személyes tapasztalat hiányában meglehetősen korlátoltak voltak.

Ugye más dolog az elmélet és más a gyakorlat, továbbá más az, amikor az ember szembesül vele és a saját bőrén érezheti. Na nem is kellett sokat várnom, az élet gyorsvonat formájában szállította nekem a kihívást. A reggeli szeretkezésünk után az egyik kedves gyermeke ráírt cseten.

Egyből láttam aktivizálódni az anyai oldalát, ami vegyes érzelmeket váltott ki nálam. Meg kell szervezni, mi legyen az ebéd, mit egyenek, mit igyanak, előbújtak a feladatok és a kötelezettségek. A figyelem egy szempillantás alatt elterelődött rólam a gyermekek irányába, az ösztönök, a hormonok, az ősileg kódolt reflexek nanoszekundumok alatt aktivizálódtak és megkezdték működésüket.

Csodálatos látni az ilyet, de itt értettem meg, hogy én ennél a nőnél soha nem lehetek se az 1. se a 2., de még csak a 3. sem. Ez így is van jól, ez így tökéletes, ez egy olyan harc, amit soha nem nyerhetek meg. Itt mindig a gyermekek lesznek az elsők, és ez így is van rendben. Itt nem lesznek spontán kirándulások, kávézások, kiruccanások, mozizások, bulizások, közösségi programok. Itt a pontos tervezés és a kivitelezés dominál. Feladatok és kötelezettségek alá és köré van rendelve minden. Minden! Ehhez kell alkalmazkodni, ennek figyelembe vételével kell felépíteni a rövid- és hosszútávú stratégiákat.

Én ezt látom: fék, kompromisszum, konszenzus, megalkuvás, lemondás. De ez így van rendjén. A nők, mivel a saját gyermekeik, ezt nem így élik meg, de mi, gyermektelen férfiak másképp működünk. Tényleg igaz a mondás: „ha kell a tehén, kelljen a borja is!” Bocsánat, nem óhajtok sem vulgáris, sem cinikus lenni, de ez a kijelentés, ez a szleng hűen tükrözi a helyzetet és egyes körökben így szokták felkészíteni azokat, akik hasonlóra adnák a fejüket. Egy gyermektelen férfi sokkal jobban érvényre akarja juttatni saját magát, a dominanciáját, az egóját. Ha valami ebben korlátozza, főleg olyan, amivel nem tud mit kezdeni, amit nem tud megváltoztatni, amivel nem tudja felvenni a versenyt, onnan el fog menekülni. A családos férfiakra nem véletlenül mondják, hogy türelmesek, nyugodtak és kiegyensúlyozottak lesznek, amint megszületik az 1. gyermekük. Én nem tudom magamat egy mérlegre rakni, egy lapon említeni egy korombeli, családos férfival. Egyszerűen nem egy ligában játszunk.

Visszatérve az alapkonfliktushoz, én ezzel a hölggyel egy kerületben dolgozom, a munkahelyünk kb. 15 percre van egymástól, a lakásunk kb. 40 percnyi utazásra. Kérdeztem tőle, hogy mennyi időközönként tudnánk együtt lenni. Erre a válasz heti 1, max. 2 volt. Azt láttam, hogy munka után rohanni kell a gyermekekért az iskolába, bevásárolni, rohanni haza, tanulni vele. Kötelezettség, elfoglaltság, teljesítendő feladatok. Azt láttam, hogy ennek okán egy spontán kávét sem tudunk majd meginni valahol, mert állandóan a gyermekeivel lesz elfoglalva, tehát rám igazából max. hétvégén egy jó 12 órára érne rá, aztán vissza a mókuskerékbe. Első a gyerek, aztán – talán – jövök én.

A csodálatos együtt töltött éjszaka után sajnos kiütközött, hogy megint képtelenek vagyunk beszélgetni. Én kérdeztem, ő válaszolt. Hiába, nem passzolhat minden. Így szereztem tapasztalatot – a saját bőrömön – egy háromgyermekes, egyedülálló családanyával, aki minden szempontból tökéletes nőnek számít, csak nem nekem. Vannak férfiak, akik tudják az ilyen nőket és a vele járó helyzeteket, kihívásokat kezelni, és vannak akik nem. Ezekhez a nőkhöz – szerintem – pontosan az ő tükörképük illik, az elvált gyermekes férfiak, akik tudják, mit jelent a gyermekvállalással járó csodálatos lemondás.”