Amint beültem és ránéztem a sofőrre, tudtam, hogy valami lesz köztünk

Már egy ideje olvasom a Velveten a randisztorikat. Sokat gondolkodtam, hogy mégis melyik volt életem legrosszabb és egyben legmeghatározóbb párkapcsolati élménye, mely egy szenvedélyes, lélekromboló és önmegsemmisítő kapcsolat volt, ami tanulságként szolgálhat másoknak. Mivel én buta voltam és szerelmes, a rózsaszín köd pedig, mint tudjuk, nagyon veszélyes. Ez az én történetem...

Egy eléggé ritka név jutott álnévnek a fenti bevezetővel kezdődő levél beküldője számára: Klotild. Klotild alább egy helyen maga is említi, hogy reméli, hogy segít az események feldolgozásában, ha kiírja magából ezt a történetet, ami elolvasva roppant fordulatos és tanulságos, de végigélni borzasztóan nehéz lehetett. Amint azt a címnek választott idézet jelzi, ez a kapcsolat egy véletlen találkozással kezdődött, de nyilván egyik fél sem gondolta volna, hogy hova fog vezetni.

Ez a rovat az olvasói leveleké, szóval ha ön is szívesen mesélne, vagy ha reagálna, kérjük, írjon ön is!

„Végre sikerült leadnom a szakdolgozatomat. A sok munka végre révbe ért, és sikerült. Ezen felbuzdulva a barátaimmal elindultunk az éjszakába szórakozni. Úgy indultam neki, hogy ma nagyon is jól fogom érezni magam és valakivel megismerkedem. Sajnos ezt a legrosszabb helyen próbáltam kivitelezni: egy szórakozóhelyen.

Akikkel bulizni indultam, előbb haza mentek, ezért én később hívtam egy taxit. Vagy 25 percet kellett várnom a taxira, ami végül mégis csak megérkezett. Bár ne tette volna... Amint beültem és ránéztem a sofőrre, tudtam, hogy valami lesz köztünk. (Teszem hozzá, velem egykorú volt a sofőr.)

Elkezdtünk beszélgetni, flörtölni ahogy ez menni szokott. Mikor közös utunk vége fele közeledtünk, feltettem egy nagyon egyszerű kérdést: van-e barátnője?, mert szívesen megcsókolnám. Tudom, ez elég rámenős volt, és mégis milyen lány vagyok, aki így lerohan egy srácot. Nem tehetek róla, csak úgy jött, az akkori fejemmel a pillanatnak éltem.

Na de vissza a kérdéshez egyszerű kérdésre egyszerű válasz: nincs. Ezt követően vagy 20 percet időztünk az autóban, ahol szenvedélyes csókcsatába kezdtünk. Neki mennie kellett tovább, így elkérte a számomat. Aznap, mikor felkeltem, már tűkön ültem, hogy vajon mikor fog írni vagy hívni. És láss csodát, megtörtént, jött egy SMS tőle.

Irtózatosan boldog voltam és alig vártam, hogy újra láthassam.

Ez elég lassan történt meg, mert akkoriban költöztem vissza vidékre így elég körülményes volt, hogy mikor is tudok újra Pestre jönni.

Mikor végre eljött a pillanat, találkoztunk. Nagyon jól éreztem magam, sokat nevettünk, beszélgettünk. Aztán jött a hidegzuhany, mikor is a randi végén kivitt az állomásra, és előállt azzal, hogy be kell vallania valamit...

Köpni-nyelni nem tudtam, hogy vajon mi is lehet az, amit már az első randin be kell vallania.

És kibökte, mégis csak van barátnője, de csak távkapcsolat, és nem is itt, hanem messze innen, mert a lány Kanadában él. Illetve már hónapok óta nem is úgy vannak, nem is úgy beszélnek, egy szó, mint száz, én hittem neki.

Egyre többet beszélgettünk, találkoztunk, míg végül már azon kaptunk magunkat, hogy egy párt alkotunk. Egyre jobban kötődtem hozzá, és fülig szerelmes voltam (vagyis csak azt hittem).

Aztán jött az első sokk, kijelentette, hogy ő visszamegy Kanadába fél évre, gyakornoki munkára. Nem hittem el, hogy végre találtam valakit és ez történik, elmegy és itthagy...

Ezt követően jött a második sokk, melyre egy véletlen folytán sikerült rájönnöm, mégis csak „együtt vannak” a lánnyal, sőt sohasem szakadt meg köztük a kapcsolat, sőt ha kimegy, még találkozni is fognak! Azt hittem, felképelem. Egész végig hazudott nekem és megvezetett, velem párhuzamosan az ottlétemkor is beszélt ezzel a lánnyal, akinek ugyanúgy tette a szépet.

Jött a szembesítés, megmondtam neki, hogy tudok mindent róla és arról, hogy két vasat tart a tűzben.

Ennek hallatán Oscar-díjas alakításba kezdett. Könyörgött, sírt kért, hogy maradjak, ne hagyjam el, mert szerelmes belém. Végre kimondta, és sikerült totálisan elcsesznie a pillanat varázsát, mérhetetlenül dühös, csalódott és összetört voltam, és persze naiv, mert maradtam... Megkértem, hogy döntsön: ő vagy én. Úgy éreztem, a másik lánnyal sem korrekt, hogy ezt csináljuk, mivel semmit sem tudott rólunk, ő pedig várta és szerette a srácot.

Természetesen ő megígérte, hogy így lesz, és megtette: már csak én vagyok neki. Közeledett a kiutazás napja, sokat hezitáltunk, hogy távkapcsolatban legyünk–e vagy sem. Én kitartottam mellette, mindent megtettem, hogy minél több időt együtt töltsünk, és sok közös élményünk legyen ebben a kis időben, írtam neki egy szerelmeslevelet, melyet elrejtettem a táskájában, hogy mikor majd felszáll, el tudja azt olvasni.

Kikísértem a repülőtérre, borzasztó nehéz volt elengednem őt. Látnom, ahogy elsétál és otthagy. Hajnalban hívott, hogy éppen várja az átszállást és ugyan már beszélgessek vele addig, nem törődve azzal, hogy hajnali 3 volt és 5-kor keltem, hogy menjek dolgozni. Én megtettem. Teltek a hetek, majd pediglen már a hónapok. 2 hónap után előállt a hírhedt „beszélnünk kell” kijelentéssel! Remek időzítés, ugyanis nemrég volt a diplomaosztóm a sikeres államvizsgámat követően, és ezt pont aznap este ünnepeltük meg egy családi vacsival. Tudtam, hogy szakítani fog velem.

Hazaértem, kamera be, és ott volt, és csak rámzúdította... Neki ez nem megy, túl sok idő ez a fél év, amúgy sem tudja, talán mégsem szeret úgy, ahogy az elején, neki idő kell. És amúgyis az a baj, hogy én túl sok mindent megtettem érte és ez nem jó. Önző pöcs. Hogy képes valaki ilyet mondani annak, aki őrülten szereti?

Na mindegy, megtörtént, teljesen összetörtem, a következő 8 hónap kőkemény szenvedés, önsanyargatás és önhibáztatásából állt. Míg ő boldog képeket posztolt különböző szép helyekről szép lányok társaságában... Én pedig azon tépelődtem, hogy kik ezek a lányok, vajon mit csinálnak együtt. Aztán jó párszor töröltem mindenhonnan, de nem tartott sokáig, vagy ő keresett meg újra vagy én őt.

Önsanyargatás level 1000...

Nem engedett el, nem tudtam tőle szabadulni, folyton folyvást elhúzta előttem a mézesmadzagot (hiányzom neki, sokat gondol rám, stb.) én pedig reménykedtem 8 hónapon keresztül. Ezzel párhuzamosan pedig buliztam és ittam heti 4-5 alkalommal, aminek eredményeképpen nem ettem és lefogytam vagy 15 kilót. Rettenetes időszak volt, próbáltam felejteni és tompa maradni, hogy ne kelljen rágondolnom.

És akkor hazajött, már nem is tudom, hogyan, de végül találkoztunk, olyan ideges voltam, mikor megláttam, majdnem összeestem, mikor megölelt, majd kiugrott a szívem a helyéről. Már hajnal volt, így leültünk egy parkba és sokat beszélgettünk, sztorizgattunk az elmúlt hónapokról. És akkor ismét belém rúgott egyet: még mindig képben van a lány, együtt vannak és megy vissza Kanadába. Akkor ott 8 hónapnyi düh és szenvedés tört ki belőlem, sírva üvöltöttem vele, hogy milyen ember az, aki ilyet tesz már másodszor valakivel?! Én pedig a karjaiban kötöttem ki ismét, miután kedves szavakkal illetett. Újra érezni akartam azt, mint mielőtt elment... Függő voltam. Függtem tőle és a „szeretetétől” (legszívesebben visszamennénk az időben és arcon csapnám magam).

Aztán nem bírtuk egymás nélkül, találkozgattunk, egyre több időt töltöttünk együtt. Én közben próbáltam nyitott szemmel járni, míg végül annyi sikertelen próbálkozás után ismét beizzítottam a Tindert. Egyik délután aztán jött éltem legnagyobb matche.

Először csak chateltünk, aztán már telefonon ismerkedtünk. A hangja… Imádtam, a legszebb hang volt, amit valaha hallottam, szinte simogatta a lelkemet. Aztán eljött az első randink, találkoztam vele, és ott állt előttem, az a férfi, akire mindeddig vártam, figyelmes volt, érdekeltem őt, megértő volt, az első pillanattól fogva más volt, mint ahogy eddig éreztem. Az első randevú után féltem reménykedni, elhitettem magammal, hogy csak lazán kell kezelnem a dolgokat, mert ő is lepattint, hogy én hozzá képest egy senki vagyok... De nem így történt, újra találkoztunk, és még jobb volt, mint az első alkalom.

Akkor még nem is sejtettem, hogy életem fordulópontjához érek azon a csütörtökön... Meg volt beszélve a randevúnk, de közben az ex is jelen volt, aki szintén aznap akart találkozni velem. Akkor és ott tudtam, hogy döntenem kell, amely döntés meghatározza a jövőmet. Tudom, nagyon furán hangzik, de éreztem, hogy ez lesz az a pont, mikor is fordulópont áll be az életemben. Végül döntöttem. Magam mögött hagytam a múltat, és kiléptem az önsanyargató életmódból, melybe az exem vezetésével beletaszítottam magam. Egyre többet találkoztam a jelenlegi párommal. Csodálatos pillanatokat töltöttünk együtt, egyre jobban kötődtünk egymáshoz, és egyre jobban hiányoztunk egymásnak.

Természetesen a férfiak értenek az időzítéshez az exem pedig végképp. Még utoljára bepróbálkozott, azzal, hogy mennyire jó velem, és újra kellek neki. Feltöltöm őt, amikor együtt vagyunk. Én nemet mondtam, nagyon sértette ez a tény, és kaptam az oltást, hogy én csak a polcról emeltem őt le (fél évvel ezelőtt én ugyanezt mondtam neki). Részemről szó sem volt ilyenről, én mindig is akartam őt, és mindig is vele akartam lenni.

Azóta új életet kezdtem, összeköltöztem a párommal, a közös jövőnket tervezzük. És elmondhatatlanul boldog vagyok. Igaz, a sebeket még mindig magamon hordom, melyeket nagyon nehezen gyógyítja be az idő és az új szerelem, így remélem, ez az írás segít, hogy magam mögött hagyhassam a régi kapcsolatomból fakadó önbecsüléshiányt, önhibáztatást és magammal szembeni negatív gondolatokat, melyek azt hitetik el velem, hogy nem vagyok elég jó sem magam sem más számára, de főleg nem a páromnak. Ő persze mindent megtesz, hogy ez ne így legyen, és elhalmoz bókokkal, boldogsággal és szerelemmel.

Remélem, ez egyfajta tanulsággal is szolgál mások számára, hogy az a személy, aki egyszer eldobott és megbántott, az még jó párszor meg fogja tenni veled. Hiába a szerelmes szavak és nagy ígéretek, azok csak szavak és ígéretek is maradnak. Nem fogja tettekre váltani a szavakat sem az ígéreteket. (Tisztelet a kivételnek.)

Te pedig a második helynél sokkal többet érdemelsz, mert ha neki nem is, de másnak az első leszel!”