Romantikusan bevallotta, hogy a fotóimra maszturbált

Zétény levelére reflektálva, a másik oldalról…

Ágota álnevű olvasónk levelének bevezetője ez, amit még az ünnepek alatt kaptunk. Ágota erre a korábbi írásra reagál, amiben Zétény társkeresési tapasztalatait osztotta meg velünk. Nos, a mai posztben megint társkeresési tapasztalatokról lesz szó, de ezúttal női szemszögből, érintve mind az online, mind a valós életben történő társkeresést.

Ágota levelében az egyik kedvencünk az, hogy amellett, hogy felsorolja negatív tapasztalatait, pozitív tapasztalatokat is hozzátesz, illetve megfogalmazza, hogy milyen egy online ismerkedés, amikor jól megy. Egy dologra muszáj azonban önt figyelmeztetnünk: a levél tartalmaz néhány trágár kifejezést, ha önt ezek a kifejezések zavarják, óvatosan olvasson tovább!

Viszont ha önnek is van mondanivalója a témában, kérjük, ne tartsa magában, nálunk álnéven bármit elmesélhet! Ehhez elég egy e-mailt írnia a Randiblog szokásos címére, amit az alábbi doboz tartalmaz.

„Az én korosztályomnak talán megvan a Világ leggazdagabb verebe című mese.

Amikor a kisveréb ül bezárva egy hatalmas kupac búzán, és az ablakon át látja, hogy a barátai, ugyan éhesek és fáznak, de boldogan és nevetve játszanak kint a hidegben. Mert kb. én is így érzem magam. Megvan mindenem, és nincs kivel megosztani. És a B oldalon már más értékek uralkodnak.

Igazából nem tudom, és valószínűleg senki nem tudja, hogy hol csúszik el a dolog. Olvasva mind a két nem leveleit, mind a két oldalon rengeteg sérelem van. A kérdés az, hogy ezeket csak úgy kapjuk, vagy magunknak okozzuk?

Arra gondolok, hogy valójában és őszintén tudjuk-e, és akár be is valljuk-e magunknak, hogy miért keresünk társat? Tényleg egy kapcsolatra vágyunk, vagy csak kong a lakás és sokan nem bírják, hogy nincs kihez szólni?

Én is a „szenior” kategóriában indulok, és nem könnyű. Az összes barátnőmnek férje és gyerekei vannak, így már az is nehéz, hogy eljárjak bárkivel is. Mások a motivációk, mások az igények.

A 40 elején még gyermektelen pasiknak nem vagyok célpont, mert paráznak, hogy azonnal gyereket akarok majd. (Pedig rég letettem róla, de ezt mégsem írhatom ki a homlokomra.) Az idősebb, elváltak pedig mintha nem tudnák, hogy mit akarnak… vagy kit akarnak. Az sem segít, hogy mi nők többen vagyunk. A pasik könnyen válogathatnak. És aki túlélt egy válást, az nem biztos, hogy akar még egy nagyobb horderejű kapcsolatot valaha. Minek is? Kávéra, ebédre, vacsira és egyébre is mindig fog találni valakit, hisz pénze van, jól néz ki, és ezt tudja is magáról.

Sem online, nem a valós életben nincs recept a sikerre ezen a téren. Max. nekünk, saját magunknak lehetnek saját magunk által felállított szabályainak, amik jó esetben megvédenek a sérüléstől, de a kellemetlen élményektől nem.

Magam is többször nekifutottam az online randizásnak… hát, jött a hideg és meleg.

Azt én is elmondhatom, hogy a pasik 99% tuti nem olvas el semmit, amit leírok. Noha átlagos fotókat tettem csak fel, ahol a valós korom, és a valós méreteim látszanak, mégis jöttek a nyomdafestéket nem tűrő üzenetek.

És igen, a szűrők, azok nálam is vannak. Ebben egyet kell értsek sok előttem szólókkal: a kor, az anyagi helyzet, a végzettség/iskolázottság, a távolság.

Az igényesség: ha már eljutunk oda, hogy beszéljünk, vagy találkozzunk, és az illető ápolatlan, akkor az útilapu. Kocsira és csili-vili telefonra szinte mindenkinek futja, de a fogaikra nem? Tiszta cipőre és ápolt kezekre nem? Ez nem pénz kérdése, hanem igény kéne, hogy legyen.

Rettentő sokan kamuznak a kort, és a dohányzást illetően.

Sokan a netről letöltött fotókat tesznek fel. Tipp: ha egy fotó túl jónak tűnik, és gyanús, mert csak egy van, akkor érdemes bedobni a Google képkeresőbe. Lesz meglepetés.

Bevallom, én sem válaszoltam a legtöbb megkeresésre. Nem azért, mert bunkó vagyok. Hanem mert az elején még szép lelkiismeretesen válaszolgattam, de kb. azonnal jöttek a „hülye válogatós picsa” reakciók. Így leszoktam róla. A hallgatás is válasz. Egy bárban sem mosolygok mindenkire vissza, aki engem néz.

És ami még nagyon meg tudja nehezíteni, hogy sokan hobbiként űzik a netes társkeresést. Amit nem is értek. Vagy munkanélküliek (belőlük is akadt szép számmal), vagy durván függők, vagy örök tagságival rendelkeznek az összes fórumon és igazából nem akarnak senkit sem, csak a napi potenciális nődózisra van szükségük.

A sablon- és önfényezős levelek sem nyerők. Sem az, mikor odalökik kérés nélkül a telefonszámukat/Skype/FB elérhetőségüket. Sem a szexuálisan túlfűtött, közönséges sorok. Szexhez könnyebb jutni, mint egy kiló kenyérhez. Ezért aztán igazán kár tagságit váltani bárhová is.

És a humor hiánya, a jófajta intelligens humoré. Ah, az de nyerő tudna lenni.

Sokan a hiányos fogazatuk/iskolázottságuk/egzisztenciájuk ellenére viszont vicces elvárásokkal bírnak: volt, aki megkérdezte, hogy milyen a fanszőrzetem, mert neki a jeti-szőrös jön be, volt, aki szemöldökömet kritizálta, vagy éppen azt, hogy ajakápolóval be mertem kenni a számat, vagy a testszínű harisnyát, amit éppen viseltem. Volt, aki romantikusan bevallotta, hogy a fotóimra maszturbált. Volt, aki arról faggatott (volna), hogy mióta nem szexeltem. Lekevertem a témát, így prűd picsa lettem egyből.

A legdurvább azonban mégis az, mikor nekem szegezik a kérdést, hogy nekem fontos-e a szex. Vagy kijelentik, kb. az első sorban, hogy nekik mennyire fontos a szex. (Kinek nem az!?)

De ezt megkérdezni, kb. számon kérni egy ismeretlen nőn? Nem is értem. Garanciát is kéne adjunk, mi nők erre, mielőtt az első kávét megisszuk? Értem én, hogy a pasik olvasatában sok kapcsolat ezen csúszott meg, és nem szeretnék, ha még egyszer előfordulna. De ez közönséges, plusz, totál sarokba szorítva érzem magam ettől a felütéstől, és lezárom a beszélgetést. Sorolhatnám…

Ami nekem bejött és működött (de ehhez a másik fél is kellett nyilván): adatlap megnéz, oda és vissza, rámdobott pár kedves, vicces sort, amire én is hasonlóan reagáltam, még egy-két oda-vissza üzenet, majd elkérte a számomat és felhívott. Utána találkoztunk. Ennyi.

Ez szerintem igazán nem nehéz.

Dolgozom, van hobbim, társaságom, céljaim, nincs sem időm, energiám, és igényem sem egész nap ezzel vacakolni és online felületeken lógni. És meglátásom szerint, gáz, ha egy felnőtt férfi ezt teszi. Úgy gondolom, hogy az online tér olyan, mint egy bár, ha mákunk van, akkor összefonódik a tekintetünk, egymásra tudunk mosolyogni, és szóba elegyedni aztán.

És ha már a való világnál tartunk. Az ember lánya nyilván nem ül otthon egész nap. Rengeteget eljárok a hobbim és az érdeklődési köreim miatt. Átlag háromhavonta bele is sikerül botlanom valakibe. Illetve ők botlanak belém. De ez meg egy kész rejtély, hogy itt mi megy félre és miért nincs folytatás.

Teljesen random emberekkel szokott összehozni az élet. Ami mindig kecsegtető, és dobban a szív, izzad a tenyér, remeg a térd. Igen, még 40 évesen is. De aztán kiderül, hogy nem véletlen, csak egy újabb glitch a mátrixban.

Ők is mind a 40-50-es eresztésből valóak. Ápoltak, iskolázottak, egzisztenciával, hasonló érdeklődésűek, jó a humoruk, műveltek, vonzóak.

Volt, aki rém édes üzenetekkel bombázott napokon át, miután a kedvenc helyemen egy forró nyári este egyszerre voltunk ott, és lenyomozott FB-on. Viszont a megbeszélt randit valahogy „félreértette”, azt, amit ő saját maga ajánlott fel. Néha-néha még üzent, és én csak vártam, és vártam, de újabb randira nem hívott… Kb. havonta összefutunk valahol, és a rossz hír az, hogy még mindig tetszik és nemhogy dobban, de kihagy még a gyomromban repdeső pillangók szívverése is, ha meglátom, és 16 éveseket meghazudtoló módon zavarba tudok jönni, mikor rám köszön, még fél év után is.

A következő glitch: egy másik kedvenc helyen szúrt ki és szemeztünk 2 órán át, majd hetekkel később máshol futottunk össze. Megkeresett, üzent, hívott, találkoztunk. Szuper randi, kedves és figyelmes, sőt, előzékeny, tartalmas, pörgős, vicces beszélgetés. Kb. háromszor kérdezte meg, hogy mikor láthat újra. Aha, soha többet nem hallottam róla.

Menetrendszerűen 3 hónapra rá: egy rendezvényen találkoztunk, lenyomozott FB-on, üzent, sok-sok üzenet ment, majd randi. Ő a második randi után pattintott. Valami másik, régebbi nő van a képben, aki épp előkerült, mondta. Ami csak azért vicces, mert az első randin (rutinos róka lévén) rákérdeztem, hogy mi újság ezen a téren. Nyilván nem mondta meg, hogy más is van. Én kis naiv… Vagy kamu volt. Ki tudja…

És ha már a kedvenc hely: a céges búcsúbulimat is ott tartottam. A végén csak kevesen maradtunk, néhány pasi is odaverődött az asztalunkhoz. Hozták az italokat, noha kifejezetten nem kértük. Az utolsó 3 kör tequlia így a mögöttem lévő növényeken landolt. Az egyik srác, nyomul, atomrészeg, odaadja a névjegyét. Brrrr. Kuka.

Egy héttel később ugyanott ülök, bejön, akkor még józanon, meglát, odajön, köszön, érzi, hogy zavar, elmegy, fél órával később visszajön, elkéri a számomat (a nevemre nem emlékszik), nem adom neki oda, erre megsértődik és kiviharzik a helyről.

Nyáron voltam egy fesztiválon, ami elég posh, így szűri is a közönséget. A célcsoport alapvetően az én korosztályom lenne. A pasik egyedül mászkáltak, pohár bor a kézben, a telefonjaikba mélyedve. Fel sem néztek. Esély nem volt arra, hogy ismerkedjünk. Mintha láthatatlan lettem volna.

Ugyanezen a néhány nap alatt tök váratlan helyzetekben, random idegenekkel mégis sikerült szóba elegyedni, akik mind kedvesek, jófejek voltak, de nem tolakodóak, és még meg is tudtak nevettetni. A fene sem érti…

Én is folyton megkapom, hogy válogatok. Ami azért vicces, mert én pl. a mackós pasikat kedvelem. Szerintem egyszerűen csak nem mindenkinek adatik meg, hogy párt találjon.

Egyes barátaim azzal nyúznak, hogy járjak el többet. Mikor? Hová? Így is alig vagyok otthon. Salsaklub – mondják. Pfff. Az már 15 éve is gagyi volt. Főzősuli! Pfff. Köszönöm, remekül főzök és sütök.

A hobbijaimat is azért csinálom, mert érdekel. Ha új hobbim lesz, az is azért lesz, nem azért, hogy ott pasizzak.

Szóval nem könnyű, sem online, sem a valós térben. Egyszer egy fiatal srác azt mondta nekem, hogy szerinte a normális emberek elbújnak, és ezért nem lehet egykönnyen találkozni velük. Hajlok rá, hogy igaza volt.

Főleg így év végén: minden csendes, az emberek legtöbbje a szeretteivel van. Én inkább maradok otthon, és önkéntes- vagy pluszmunkát vállalok. Kegyetlenül nyomasztó ilyenkor családosok közelében lenni. Mint egy kóbor kutya a hentesüzletben.

Legközelebb fussak el, ha valaki rám néz?

Nyilván nem fogok. Nyilván újra és újra behajtom a fejem a guillotine-ba. Nincs más út.”