horoszkóp
shutterstock 691194007

Nem mertem elhinni, hogy egy nálam fiatalabb hölgynek is felkelthetem az érdeklődését

2019.05.19. 13:13

Lelkes olvasója vagyok a Randiblognak, a sok különböző történetből mindig levonhatja az ember a maga tanulságát. Azt hittem, egy örömtelibb történettel járulhatok hozzá a Randibloghoz, de nem így alakult, nincs benne happy end.

Egy különleges levél kerül ma sorra a Randiblog Inbox posztsorozatban, és a sors úgy hozta, hogy egy hasonlóan különleges álnév jut a levél beküldőjének, Káldornak. Káldor történetéről annyit érdemes tudni azon felül, ami a fenti bevezetőből kiderül, hogy egy nála jóval fiatalabb nővel való kapcsolatáról ír – amint azt már a címnek választott idézetből is sejteni lehet.

Ez itt a Randiblog Inbox

A Randiblognak ebben a posztsorozatában olvasóink névtelenül, e-mailben beküldött leveleit közöljük, minimális változtatással, tartalmi ellenőrzés nélkül. Ezeket tehát nem a Velvet szerkesztősége írja. Ha bármilyen kérdése maradt, kattintson ide!

Káldor nemcsak a puszta eseményeket írja ki magából alább, hanem a kapcsolat révén benne felmerült gondolatokat is megosztja. Az ön történetét szintén várjuk, ha van kedve mesélni, kérjük, írjon nekünk e-mailt ön is! A címünk jópár éve változatlan, de azért szerepel kétszer minden posztban az egyszerűség kedvéért, egyszer itt a bevezető végén, és egyszer a poszt legalján.

Klikkeljen ide, itt a címünk!
randi]@[mail.velvet.hu

Én a 40-es éveim elején járok, a hölgy a 20-as évei végén. Sokak számára a korkülönbség jelentősnek hathat. Először közénk is falat húzott, sajnos. Elég magasat. Nem egyszerre, előbb ő érezte soknak, azután én. Mindketten huzamosabb ideje külföldön élünk. Én közel a negyvenhez elváltam, vannak egy gyerekem az első (és eddig egyetlen) házasságomból, sokáig nem is tudtam volna elképzelni további gyerekeket… Őt megismerve aztán szépen lassan megváltozott ez is...

Az élet vagy inkább a sors hozta úgy, hogy egymásba botlottunk, Magyarországon ez nem valószínű, hogy megtörtént volna. Megbabonázott, nem mertem lépni, mert nem mertem elhinni, hogy ez az érzés még megtalálhat, főleg egy válás után, hogy egy nálam fiatalabb hölgynek is felkelthetem az érdeklődését. Nem hittem benne, hogy a szerelem kortalan, és a korkülönbségnek csak maguk a „résztvevők” szabhatnak határt, nem pedig holmi társadalmi elvárások, szülők, barátok, környezet vagy akár a saját múltunk.

Sajnos időben nem együtt ismertük fel ezt a tényt, amivel csak húztuk az időt. Én a koromnál fiatalosabb vagyok, mind felfogásban, mint életvitelben, ő a saját koránál érettebb, ez csökkentette a kettőnk közötti korkülönbséget. Sokáig magamnak sem mertem beismerni az érzéseimet, ezáltal természetesen neki sem tudtam színt vallani. Mire túljutottunk ezeken, addigra már benne sajnos minden előzmény nyomott hagyott, éket vert közénk. A közös élmények ellenére – lehet, hogy csak én érzem így. Nem a hagyományos párkapcsolati úton indultunk el, de minden percét élveztük, inkább megéltük a közös élményeket, mintsem tudatosan alakítottuk volna a párkapcsolatot, méregettük volna egymást… Többek között ez a kötetlen, görcsöktől mentes közös élményszerzés vezetett ahhoz az elágazáshoz, ahova együtt ugyan, de sajnos különböző érzésekkel érkeztünk. Nálam kialakult, amitől féltem (nem akartam újra csalódni), nála sajnos nem, amit annyira szeretne/szeretett volna, amire annyira vágyik/vágyott. Barátokból/barátokként nem sikerült a párkapcsolat kialakítása, amiben nemcsak társak lehettünk volna, hanem egyidejűleg barátok is.

Az első „összemelegedésünk” után 3 nappal el kellett utaznom. Mire hazaértem, kihűlt a dolog, illetve bizonytalan volt a hölgy az érzéseiben. Megértettem, elfogadtam. Ami rosszul érintett, hogy nem adtunk neki igazából esélyt, nem próbáltuk meg komolyan. Hónapokig nem beszéltünk, mialatt ő új kapcsolatba kezdett. Egy városban élvén és egy közös hobbinak köszönhetően (amiben ő a legjobb) azonban ismét egymásba botlottunk, újfent sűrűsödtek a beszélgetések, az együtt töltött idő.

A kapcsolatának nyár végére vége szakadt. Rohamosan közelítettünk éves elutazásom újabb pillanatához. Féltem újra megpróbálni, de végül ezúttal komolyabban, más elhatározással, ismételten „belevágtunk”, de nála még mindig nem úgy alakult, ahogy szerette volna. Mire visszatértem, annyiban változott a helyzet, hogy az érzéseiben ugyan újfent bizonytalan volt, de kapcsolatban maradtunk. Magam sem tudom, milyenben. Valahogy nem sikerült elengednünk egymás kezét... Nagyon sok időbe tellett bevallani és beismerni magamnak és neki, hogy minden nehezítő körülmény ellenére beleszerettem. Sajnos neki a mai napig nem sikerült letisztázni az érzéseit.

Hogy ebben mekkora szerepe van a múlt(já)nak, az életvitelének, a szüleinek, környezetének, saját magának, vagy akár nekem, az én múltammal, az nem számít. Hogy miért nem? Mert már felesleges ezen agyalni… Mert előre kell nézni. A múlt azért múlt, mert elmúlt. A jövő azért jövő, mert jönni fog. A jelenben kell(ene) tudni élni, megélni a pillanatokat, nem pedig a múlton rágódni vagy a jövőt (párkapcsolati szempontból) tervezgetni. Akkor elmulasztjuk a jelent, az élmények megélését, amelyek hozzá segíthetnek minket ahhoz, hogy kialakuljon bennünk az az érzés, amit mindannyian annyira vágyunk, kergetünk. Megkaptam az esélyt és nem tudtam élni vele? Jogos a felvetés, ez is egy nézőpont. Magyarázkodásnak tűnhet, de a „másiknak esélyt adni” gondolattal inkább saját magunkban nem bízunk és talán blokkoljuk magunkat. Elsősorban önmagunknak és a saját boldogságunknak kell esélyt adni. De olyat, amiben a jelent éljük meg, nem pedig görcsösen várjuk/akarjuk/kergetjük az érzést, hogy kialakult-e már. Úgy nem fog működni...

Két dologtól szerettem volna őt megkímélni: egy se veled, se nélküled állapottól, illetve nem szerettem volna rabolni az idejét… A mondás szerint sokszor a hozzánk legközelebb állókat bántjuk meg, akit szeretünk. De akit szeretünk, azt el is kell tudni engednünk. Nem akartam őt szomorúnak látni, olyannak, akinek nem saját maga a legfontosabb, aki nem ad magának egy esélyt, aki túlgondolja a dolgokat.

Ezek mind szerepet játszottak abban, hogy közöttünk újra vége valaminek... Valaminek, aminek nem jártunk a végére… Hiányérzetem van. Fura érzés elveszíteni valakit, aki igazából talán nem is volt még a miénk, de döntöttem, mert nem nézhettem tovább tétlenül…

A tanulság? Mindenki számára más és más. De bízni kell magunkban, adni kell magunknak egy esélyt, határidő megszabása nélkül. Ellentmondás az egész, hiszen eltervezni előre ezt az érzést nem lehet, miközben egy bizonyos életkorban már mindenki szeretne saját családot, szülővé válni. Tudat alatt viszont mindenkiben ott motoszkál a gondolat: mi van, ha a következő sem az, akivel családot alapíthatok, lassan kifutok az időből. Ördögi kör, ami talán gátolja a vágyott érzés kialakulását. Ha rózsaszín felhős állapotban vágunk bele egy kapcsolatba, vagy a rózsaszín felhős állapot később, a kapcsolat folyamán alakul ki (ha kialakul egyáltalán), egyik állapot sem garancia arra, hogy ez az érzés örökké fog tartani (nem fog, mindenki tudja, mégis sokan kergetik és szeretnék újra meg újra átélni). Mint ahogy nem garancia erre az sem, hogy nem jön-e később valaki, aki menekülőutat jelent az egyik fél számára, mert fél az elköteleződéstől, a felelősségvállalástól, a döntéshozataltól.

Hogy ezt ki és hol rontotta el, ki kit bántott meg? Sosem volt tisztem mást hibáztatni, ami pedig elmúlt, vagy nem tudott kialakulni, annál már talán nem is lényeges. Levontam belőle a magam következtetéseit, talán másnak is szolgálhat némi tanulsággal a történetünk. A hölgynek kívánom, hogy találja meg mihamarabb a nagy Ént, hogy aztán megtalálhassa a nagy Őt! A rengeteg közös élmény pedig, remélem, neki is ugyanolyan jó és szép emlék marad, mint nekem. Kár, hogy az élmények megélése a jelenben számomra megfelelő szikra volt, míg nála a „hiába, néha a szikrának is kell egy kis segítség” sem volt megfelelő öngyújtó. A parázs pedig szép lassan kialszik, hiszen a legerősebb érzések is „meghalnak”, ha nem becsülik meg őket…

…múlik a végtelen, szélbe szalad a táj…átlibbenünk így az életen, és hirtelen nem az fáj, hogy nem vagy már, hanem hogy üres a helyed…

Ön is írna?

Véleményét, hozzáfűznivalóját és főleg saját tapasztalatait vagy történetét küldje be nekünk e-mailben! A Randiblog e-mailcímén folyamatosan várjuk az üzeneteket. A levelekkel kapcsolatos leggyakoribb kérdések válaszaiért pedig ide kattintson!

Hozzászólna? Írjon nekünk Facebookon!
Nem mertem elhinni, hogy egy nálam fiatalabb hölgynek is felkelthetem az érdeklődését

Külföldön élő olvasónk egy jóval fiatalabb, magyar nővel ismerkedett össze. Nem merte remélni, hogy kapcsolat lesz a dologból, mégis az lett.

6 · May 19, 2019 01:13pm Tovább a kommentekhez
Facebook Comments