Mindent visszakaptam, amit az előző kapcsolatomban adtam

Ez itt a Randiblog Inbox nevű posztsorozat, amiben anonim (vagyis álnéven szereplő) olvasóinktól e-mailben érkezett történeteket jelentetünk meg. Az alábbi történetet is így kaptuk alábbi címünkre, a tárgymegjelölésben csak annyi állt, hogy

Egy történet.

A beküldő, Emese egy történetben azonban két párkapcsolatát írta meg nekünk, de amint az a címnek választott idézetből is sejthető, ez a két szerelem nem véletlenül került egymás mellé ebben a történetben. Ezúton is köszönjük Emesének, hogy írt nekünk, és bátorítani szeretnénk minden olvasónkat: ha Emese története megihleti önt, kérjük, írjon nekünk ön is az alábbi címre! Minden sztorit-tapasztalatot szívesen veszünk, ami párkapcsolatokkal, társkereséssel vagy szakítással kapcsolatos.

„A történetem 22 éves koromban kezdődött, mikor bekopogott hozzám az igazi szerelem. Magával sodort az érzés, és hét éven át minden egyes nap erősebb lett. Megismertem azt a férfit, aki tökéletlenségével vált tökéletes párrá a számomra. Ő volt a legkedvesebb, leggondoskodóbb, legfigyelmesebb ember, akivel valaha találkoztam, és ami mindezeknél is fontosabb, én voltam az élete, szeretett minden sejtjével.

Na most fel lehet tenni a kérdést, hogy ha már összejött ez a tündérmese, akkor hol lehetett a bibi? Hol?! Jelentkezem két kézzel, a padból majd kiesve, bennem. Amit el lehetett rontani egy kapcsolatban a megcsaláson kívül, azt megtettem. Minden lépését irányítani akartam, ugráltattam, féltékenykedtem, soha nem volt jó, amit éppen csinált, ellenőriztem, ki akartam teljesen sajátítani, hisztiztem, hisztiztem és hisztiztem. Ő pedig tűrt, mert szeretett. Visszagondolva, magam sem értem, hogy miért nem lépett le pár hónap után. Ma is összeszorul a szívem, amiért annyi fájdalmat okoztam annak az embernek, akit jobban szerettem, mint bárkit, bármit ezen a világon.

Lehetne visszamenni az időben, hogy hogy alakult ki bennem ez a „sötét oldal”, de nem akarok senki mást hibáztatni, mert ez egyedül az én saram. Rengeteg komoly probléma volt a lelkemmel, és bizony, ennek a párkapcsolatom látta a kárát.

Hét év után aztán eljött az, aminek el kellett jönnie, szakítottunk. Egyszer azt írtam neki, hogy a levegőt jelenti számomra, és ez bizonyos értelemben igaz is volt, mert ahogy vége lett, folyamatos mellkasi fájdalmat, légszomjat éreztem. Életem mélypontja következett. Már semminek nem láttam értelmét, számtalan napot az ágyban töltöttem, mert nem volt erőm felkelni, órákat ültem a sötét lakásomban és zokogtam, sokszor csak az alkoholban láttam a megoldást, voltak egész hétvégék, amik kiestek, az étvágyam szinte teljesen elszállt, rengeteget fogytam, a szüleimmel megromlott a kapcsolatom, már a munkában sem tudtam 100%-ot nyújtani, megszaporodtak az egészségügyi problémáim. Az egész világom összeomlott. Ami pedig a legrosszabb volt, hogy tudtam, megérdemlem ezt az egészet, csak és kizárólag én tehetek mindenről. Fél éven át egyre mélyebbre süllyedtem. Nem vagyok rá büszke, de az is megfordult a fejemben, hogy eldobom magamtól az életet. Mindenki egy alapvetően erős személyiségnek látott/gondolt, de ez a helyzet a földhöz csapott.

Aztán jött egy fordulópont. Nem mondhatom, hogy egy konkrét eseményhez köthető, sokkal inkább egy érzéshez. Egy reggel belém hasított, hogy ez így tényleg nem mehet tovább, 30 éves vagyok, még lehet szép az életem, de ez úgy tuti nem fog menni, hogy teljesen tönkreteszem magam. Ettől a naptól kezdve tudatosan kezdtem újraépíteni az életem és változtatni a világszemléletemen. Nem, nem a szakítás előtti állapotba szerettem volna visszakerülni, hanem úgy akartam megtalálni önmagamat, hogy kiiktatom azt a rengeteg negatív érzést, gondolatot, amik a kapcsolatomat is mérgezték. Itt most nem kell arra gondolni, hogy belevetettem volna magam a spiritualitásba, nem erről van szó, sokkal földhözragadtabb dolgok következtek.

Új hobbikat találtam, elkezdtem kipróbálni olyan dolgokat, amiktől korábban teljesen elzárkóztam, próbáltam sokkal nyitottabbá válni, elfogadóbbá, új embereket ismertem meg, többet jártam el otthonról, kiállításokra, bulizni, koncertekre, színházba, moziba, új, izgalmas élményeket gyűjtöttem, elkezdtem önkénteskedni. Nem mondom, hogy könnyű volt, persze, sokszor estem vissza az önsajnálatba, de minden erőmmel a gyógyuláson voltam. Nem akartam egy pillanatot sem hagyni magamnak, hogy sirassam a múltat, így olvastam el például az elmúlt évben több könyvet, mint bármikor azelőtt, vagy emiatt van, hogy az ázsiai konyha ételeit már olyan magabiztossággal készítem, mintha csak egy csirkepaprikásról lenne szó.

Aztán pár hónap múlva egy új kapcsolatban találtam magam. Rettegtem eleinte, hogy ezt is el fogom rontani, mint a korábbit, de ez alkalommal másképp alakult. Ha hinnék benne, azt mondanám, ez a karma, mert mindent, de tényleg mindent visszakaptam, amit az előző kapcsolatomban adtam.

Teljes szívemből akartam, hogy működjön. Mindent szerettem volna nyugodt stílusban megbeszélni, fél éven keresztül egyetlen alkalommal sem vittem fel vele szemben a hangom. Szerettem volna, hogy boldog legyen, semmibe nem szóltam bele, ami örömmel töltötte el. Bárkivel, bármikor találkozhatott. Ha egy fárasztó nap után, csak internetes játékokhoz volt kedve, hagytam nyugodtan. Mikor élményajándékot kapott, az én ötletem volt, hogy mással menjen el. Gondoskodni akartam róla, főztem, takarítottam. Én, a nagy „üzenetolvasó”, mikor a számítógépén dolgoztam, és megnyitva találtam a beszélgetéseit, gyorsan bezártam, hogy még a kísértés se legyen meg. Az előző párom testvérével nem volt tökéletes a kapcsolatunk, most azon is sokat dolgoztam, hogy megkedveljen a családja. Soha nem nyávogtam, hogy foglalkozzon velem többet. Minden kedvességét értékeltem, és megduplázva adtam vissza.

Ahogy a legtöbb párkapcsolatban, a mi esetünkben is, eleinte nagyon szép volt minden, már-már a tökéletes párt alkottuk, de sajnos elég hamar rá kellett jönnöm, hogy bizony, nem minden arany, ami fénylik, a világ legönzőbb és leggyerekesebb emberével hozott össze a sors. A kezdeti lelkesedés nála egyik pillanatról a másikra redukálódott nullára. Minden egyes nap együtt voltunk, 1-2 hét után szinte össze is költöztünk. Minden szabad percét velem akarta tölteni. Egyik hétvégén két napot távol voltam, nagyon hiányolt, mikor megérkeztem hozzá, már a lift ajtajában várt. Aztán a következő héten elém állt, hogy igazából én túl sokat vagyok nála, és ő az esküvőig nem akar összeköltözni senkivel. Pufff!!! Nem akartam elhinni, hogy van ilyen gyors pálfordulás, de megértő voltam, és szépen hazamentem minden cuccommal együtt. Ettől kezdve azonban egyre rosszabb lett minden. Találkozni már alig akart.

Mikor együtt voltunk, akkor is csak a telefonját nyomkodta. Beszélgetni egyáltalán nem tudtam vele, minden komoly témát megölt a poénjaival. Nemtörődöm lett. Sokszor teljesen ok nélkül bunkóskodott velem. Ha közeledtem felé, eltolt magától. A neki nem tetsző megjegyzéseimen azonnal felkapta a vizet. Viccelődni, játszani már egyszerűen nem mertem vele, nehogy nekem essen. Láttam, hogy nem működik, szakítani akartam, de ő nem engedett el. Azzal jött, hogy nem tud rólam rosszat mondani, tökéletes vagyok számára, tudja, ő rontotta el, de vannak jó dolgaink, és hogy adjak még esélyt. Adtam, de semmi nem változott.

Később már olyan dolgokon vesztünk össze, amelyeket nem hinnék el, ha nem velem történtek volna meg. Meleg vacsorával vártam, de rám ripakodott, hogy tanuljam már meg, ő este hideget szeret enni, vagy amikor reggel kicsit szerettem volna kényeztetni, ő elfordult, hogy hagyjam pihenni, miközben a mobilját nyomogatta. Leírva is abszurd. Mint egy málhás szamár, úgy érkeztem haza a vásárlásból, mert különleges süteményeket szerettem volna készíteni karácsonyra, de mikor megkértem, hogy a pár percre lévő hipermarketbe kísérjen el a nagy bevásárlásomra, megkaptam, hogy nincs kedve, rendeljek házhoz. Hónapokkal előre lefoglaltam egy romantikus hétvégét, de akkor ő inkább a haverjával utazott el Berlinbe egy koncertre. Aztán eljött a születésnapom. Ő aznap elfoglalt volt, így azt mondta, hogy majd megünnepeljük másnap. Másnap megint ugyanaz volt a szöveg, hogy dolga van, majd következő nap ünneplünk. Aztán másfél hétig semmi, nem írt, nem hívott. Mikor 10 nap után rákérdeztem, ugyan miért van ez, megkaptam, hogy hát tudom jól, elfoglalt, meg éppen a Balatont tekerik körbe biciklivel. Ekkor végleg szakítottam.

Nem mondom, hogy nem fájt, de nem az az ember kapta a jót belőlem, aki megérdemelte volna, és ezért tudom, hogy ő egy könnycseppet sem érdemel. Ezúttal nem rajtam múlt, én mindent megtettem, így legalább a lelkiismeretem tiszta. Persze, elszorul a szívem, ha arra gondolok, hogy elég lett volna fele ennyire odaadónak lennem az előző kapcsolatomban, és már régen ott csillogna az ujjamon a gyűrű, és kacagnának körülöttem a gyerekek, de ennek így kellett történnie. Az viszont jó érzéssel tölt el, hogy sikerült leküzdenem a démonjaimat, és végre tudok jól működni egy kapcsolatban. Ez most nem sikerült, de ezúttal nem törtem össze. Ebből is tanultam, és megyek tovább.

Fel szokták tenni a kérdést, hogy milyen férfi az „esetem”. Amilyen egyszerű erre a válasz, olyan nehéz megtalálni azt, aki megüti ezt a mércét. Egyetlen dolog számít. Ha átölel, életem végéig úgy akarjak maradni. Mert igen, az igazival a világ legboldogabb pillanata tud lenni az is, ha csak a sütő előtt ültök a földön, és várjátok, hogy feljöjjön a piskóta. Túl idealistán hangzik, tisztában vagyok vele, de hiszem, hogy egyszer még rálelek arra a férfira, akivel ezt átélhetem ismét, és vele már nem fogom elrontani, tudom.”