Kérlek! Kérlek!! Korbácsot!

2008.12.04. 14:43
Az ismert író, szociológus és szociográfus Csalog Zsolt özvegye, Bognár Éva kiadta férje eddig ismeretlen, Krisztina című regényét. A regény erősen pornografikus, így a botrány sem maradt el: a jogutódok tiltakoznak, sőt annak a lehetőségét sem zárják ki, hogy a művet az özvegy faragta össze. Bognár állítása szerint a mű nem szimpla pornókönyv, irodalmi értékkel bír, ezért nem is nyúlt a szöveghez. Bár Csalog Zsolt annak idején álnéven akarta publikálni, özvegye szerint ez a könyv is hozzátartozik az életműhöz. A Velvet most részleteket közöl a botrányosnak kikiáltott könyvből.

1997-ben hunyt el Csalog Zsolt író és szociológus - akinek munkásságát többek közt Pulitzer-emlékdíjjal is elismerték, és halála évében a Magyar Köztársaság Érdemrend középkeresztjét is megkapta -, aki életében több regényt is publikált, de Krisztina című könyvét eredetileg álnéven akarta kiadni. A fiktív női karakter pornográf jellegű visszaemlékezéseit most negyedik felesége, Bognár Krisztina jelentette meg önköltségen.

"Figyelj Prücsök, ebből leszünk gazdagok" - mondta Csalog annak idején Bognárnak, de a pályatársai akkor lebeszélték róla, hogy megjelentesse a szakmai munkásságába valóban nehezen illeszthető művet. Az özvegy ennek ellenére úgy véli, ez is az életmű része, ezért most, Csalog halála után 11 évvel önköltségen kiadta a könyvet. A szakma mellett az író gyermekei - első házasságából született két fia és egy lánya - is mindvégig tiltakoztak a megjelentetés ellen: szerintük ez a mű apjukat nem méltó színben tünteti fel, pusztán anyagi érdeket gyanítanak Bognár tette mögött, és azt sem tartják kizártnak, hogy a könyvet nem is apjuk írta. Az özvegy a vádakat visszautasítja: állítása szerint a könyvből befolyó összeg a Csalog Zsolt nevével fémjelzett alapítványt gazdagítaná. A vita valószínűleg a bíróságon folytatódik, ám a kötet mától kapható online megrendelésselBognár e-mailcímén keresztül, valamint a Nyugati téri aluljáróban.

Részlet a műből

 

"Színes kép ez is. Megkötözött lány-test, borotvált domb, előrefeszítve, széttárva, vérzik, a combok is pirosan csillognak, izmos kéz markolja, mélyen, durván. Másik kép, ugyanaz, csak kicsit más nézet. Megint új kép, majdnem azonos - elkapom Jean-Pierre kezét: lassabban lapozzon. Hallom, ahogy dobog a szívem. Keresem a képen a gyűrűt - nem látni, az ujjak mélyen a hüvelybe vágnak. Nem kérdezek semmit. Magamba nézek, de kiállom a kontrollt: jól vagyok. Csak a ruhám zavar. Oké, csak lassan, lassan, mindenre jut idő. JeanPierre a kezemet csókolja, whiskyt tölt, kimegy, jeget hoz. Iszunk. Csend. Jean-Pierre megfordítja a kazettát. Előttem térdel. Nézzük egymást. Tiszta arc. Égő szempár. Ég az én szemem is? Nem, nem vagyok részeg, és leginkább nem is Jean-Pierre-ről van itt szó: inkább a helyzet. Amelynek Jean-Pierre a kelléke csak - habár fontos kelléke.

- Szeretnélek kínozni - mondja Jean-Pierre, képtelenül halkan:

Először nem is értem: - tessék?

- Kínozni szeretnélek.

- Persze - felelem. Csak azt jeleztem, hogy már értem? Vagy bele is egyeztem?

Nem tudom, nem tudom, honnan van ennyi bátorságom - csak VAN. Hogyhogy nem félek? Fogalmam sincs - de hát nincs is rá érkezésem. Igaz, nem is lenne jellemző rám, az ilyesmihez valahogy nincsen tehetségem. (Előttem van az alig kéthetes élmény: Guszti piciny, törékeny Fiatjával rohanunk egy Audi felé, lassan felfogom, hogy már elkerülhetetlen az ütközés, őrületesen gyorsan nagyobbodik az Audi, vonyít a fék, Guszti két kézzel markolja a volánt, valaki valahol nyomja a dudát is, fantasztikusan sűrű idő, mi lesz most mindjárt az én veszendő testemmel, de nem, várjunk, van itt most ennél izgalmasabb kérdés is, balra fordulok, Guszti felé, látom, kicsit nyitva a szája, feszülten csinál valamit, látszik, hogy teljes erejéből - mit? Nincs időm kitalálni, visszakapom a tekintetemet az Audira, egy rémült szempár az Audi helyén, majdnem felnevetek: most mitől rémült úgy meg ez a kopasz hapsi? - aztán minden áttekinthetetlenné keveredik, pörgés, hasító fájás, túl éles zajok - utána meg csend, csend, csend, már lehetne gondolkodni, csak valamitől mégsem lehet...)

- Persze - mondom még egyszer, hátha nem hallotta jól Jean-Pierre. És felkelek, sétálok egy kört a kellemes padlószőnyegen - vigyázva, hogy szépen, könnyeden mozogjak. Még egy kört - aztán elindulok a fürdőszoba felé.

- Balra - hallom Jean-Pierre hangját, de addigra már kitaláltam - nem érzem magamat eltévedtnek.

Állok a hideg neonfényben, meztelenül, testem a tükörben, szép, szórakozottan gondolkodom, váltig csak azon, hogy miért is nem félek - de hát ez nem döntés kérdése. És ha ez az ember egy őrült?

Csodálkozva tapasztalom, hogy ez sem érdekel: most fontosabb dolgom van. A combomon folyik a nedvem, figyelem - ez is szép, tetszik. De ha piros lenne, még jobban szeretném. Oké, hát akkor gyerünk. Visszahúzom magamra a bugyit - piciny, fehér, szoros textília, még szorosabbra húzom...

A szoba közben megváltozott. Nem, nem is a szoba, csak a világítás. Az ajtónyílásban egy vaskampó kiabál - eddig is ott volt, nyilván, csak nem vettem észre, de most rátűz a reflektor. Fények, több fény, mind alulról jön. Tükrök, mindenütt magamat látom bennük. Elégedett vagyok magammal. De nagyon türelmetlen.

Jean-Pierre nadrágban, mezítláb, ing nélkül. Mozdulatai furcsa lassúak. Meg se néz. Egy reflektor fénycsóvája előtt bíbelődik - most egyszerűen a cinkosomnak érzem, valami közösen elhatározott, illegális akcióban, egy nagyjelentőségű ügyben, és nagyon közel, testvér-közel vagyunk egymáshoz - odahív a tekintete. Fehér kendő, rajta kések. Öt, vagy hat. Mind más. Szemet bántóan csillognak a fényben.

- Melyiket?

Lekuporodom, közelről nézem őket. Mind szép, hegyes. Mind vonz. Alig van szempontom. Hosszú penge, kétélű, nagyon hegyes, egybeöntött, halmintás nyéllel -

- Ezt.

És végigsimítom az élét, megtapintom a hegyét. Érzem. Jean-Pierre megint megcsókolja a kezemet - kedves formalitásnak tűnik. Még mindig nem érintett meg igazán. Ezzel a késsel fog először? Minden porcikám táncol - és halál-nyugodt vagyok.

Némileg hátrányos helyzetben érzem magamat: a férfi már régtől tudja, nagyon is jól, miről van itt szó, én meg még csak most kezdek - de bízom ebben az emberben: segíteni fog, ha elakadnék. Habár tényleg nem tudom, mitől is akadnék el. A helyemen vagyok.

Szíjat köt a csuklómra. Jó. Hagyom, nyújtom neki a kezemet. Egy másik kendőn furcsa szíjszerkezetek, nem értem őket. Jean-Pierre követi a szememet, segíteni akar:

- Nem kötöm be a szájadat - fura rekedt a hangja -, nem kell.

Mindent értek. - Nem kell. - És a harmadik kendőt nézem: korbácsok. Ezt már jól értem. Nyújtom a másik kezemet.

Jean-Pierre felhúz. Karom a magasban, mozdulni alig tudok, Jean-Pierre tükröt húz elém, gonddal beállítja - kitárulok magam előtt, érzem, hogy a csiklóm kiszúrja a bugyimat. Reflektorfényben feszülök. A zene lüktet - vagy ez én magam vagyok? -, orrba vág a füstölő súlyos szaga. Jean-Pierre felém jön. Rámtapad. A szemébe nézek, közelről. Boldog vagyok, hogy nem tudok mozdulni, mintha levette volna rólam a további döntések - sőt: minden felelősség - terhét. Mellbimbóm izgatottan szagolja Jean-Pierre bőrét.

Jean-Pierre kezében a kés. Amit választottam. Kínálom neki magamat. Nem, nem fogok sikítani, reszketek, de biztosan csak attól, hogy már nagyon kívánom a kést. Hiszen mindig is erre vágytam! Jean-Pierre, gyerünk! Tessék, itt vagyok! A kést!

A picsámnak szegezi. Igen, Jean-Pierre! Hívom a szememmel - de nem adok hangot, mintha csak be lenne kötve a szám. Belémhatol a penge. Nagyon is jól érzem magamban. Megrándulok. Látom magamat a tükörben - minden nagyon rendben. A fehér bugyim átvérzik, a piros folt tovább nő. Álom, de ja vu. - Még. Tovább! - nem ismerek a hangomra, Jean-Pierre szúr. Fáj. Jó! Eltátom a  szájamat, de nem kiabálok. Jean-Pierre hátralép, néz. Én is nézem magamat a tükörben, most már vörösen csillog a combom, nagyon szép. - tetszem? - de nincs válasz. Csak néz. Idő - Jean-Pierre levetkőzik. Milyen nagyon jó test! - most majdnem elbőgöm magamat. Csak szép tudjak lenni én is, hogy magamba tudjam csalni ezt a férfit! - gyere. Még! - nekem veti a meztelen, kemény testét, éget a fasza. A szája a szájamat keresi, a tőr hegye a csiklómat. Érzem, ahogy vérzek, nagyszerű. Tétovázik a tőr hegye.  - Ott, igen!! - és Jean-Pierre szúr. Megrándulok, megroggyan a térdem, hihetetlenül fáj - jó. Meztelen akarok lenni, vetkőztess le! Jean-Pierre érti a hangtalan kérdést, távolabb lép, a kés élével esik neki a bugyinak, felfelé hasít, még egyszer, újra, még egyszer, a véres ronggyal együtt én is hasadok. Gyorsabban, Jean-Pierre! - de ő ellép, láthatom magamat a tükörben, látom ahogy lihegek, látom a tágra feszült szememet, mint egy eszelős, a kifeszült szájamat látom, látom, ahogy a talpam alá terített fehér törölközőt is eléri a lecsurgó vér,

- Jean-Pierre! Tovább! - a hangom nem az enyém már.

Jön, újra. Késheggyel. Hörög. Én visszatartom a hangomat. Nekem szegezi, kicsit oldalról, kicsit fordulok én is, hogy lássam a tükörben, amint belém mélyed az acél, ahogy elpattantja a bugyim pántját, ahogy kicsordul a bőröm alól a vér, ahogy elindul lefelé, ahogy Jean-Pierre keze letépi rólam a lucskos foszladékot.

Terpeszbe feszülök, hogy lásson, mindenestül. Lüktet mindenem. Én is látom magamat: hibátlan vagyok - micsoda diadal! Átjár megint a kés - átjárja testemet a boldogság...

Jean-Pierre szomjas szája a megsebzett csiklómon. Most lerogyok - de nem, hiszen a szíjak tartanak.

- Kérlek! kérlek!! - lihegem. - Korbácsot!

Kívánja minden sejtem!

De látom: nem érti.

- Ostort! Kérlek!!!

Nem érti, nem ismeri a szót! A kendőre meredek, a gonosz szíjakra - nem érti. Eszembe jut németül. Nem érti. Angolul nem jut eszembe. Franciául nem tudok! Micsoda tehetetlenség! A kést markolja, jön újra. - Jó, igen, szúrj! - Belém illeszti, a csiklóm fölött. Megőrülök: belelököm magamat a tőrbe. Összecsuklanék a leírhatatlan fájdalomtól - a szíjak fognak. Jean-Pierre rezzenetlenül fogja a fegyvert, a keze is csurom vér már. Még vagy háromszor rángatódzva belevonaglok a késhegybe."

Csalog Zsolt életútja

1935. november 30-án született Szekszárdon, Csalogovics néven. Az 1956-os forradalom és szabadságharc idején még egyetemistaként fegyverrel harcolt, többek között a rádiónál. 1960-ban diplomázott történelem-néprajz-régészet szakon. Az egyetemen ismerte meg első feleségét, gyermekei anyját. 1960-ban feleségével Pócs Évával és első gyermekükkel Szolnokra kerültek, majd 1966-ban Budapestre költöztek a közben született gyerekekkel együtt, itt a Néprajzi Múzeum munkatársa lett. 1976-ban publikálta első cigány-témájú szociográfiáját, a Kilenc cigányt. 1985-1989 között New Yorkban élt harmadik feleségével, Agi Clarkkal. A rendszerváltás végleg hazahozta. 1989-ben és 1990-ben a Magyar Napló és az Igazság munkatársa is volt. Sokat publikált a Hiány, az Élet és Irodalom, a Népszabadság és a Kritika hasábjain. Korábbi művei ekkor kerültek kiadásra, illetve újra kiadásra.

1993-tól a Fővárosi Szociális Központban dolgozott, kutatói állásban. Ekkor készítette a hajléktalan emberekkel azokat az interjúkat, amelyek később az Én győzni akarok! című munkájában jelentek meg. Már ekkor felmerült az 1995-ben megalapított Roma Sajtóközpont terve, melynek első vezetője volt. Ebben az időben született meg a későbbi Rádió C ötlete is. Betegsége kezdete is ehhez az időszakhoz kötődik. Élete végén ismét előtérbe kerül a vidék iránti szeretete, vértesacsai házában tartózkodott a legszívesebben. Bognár Évával 1995-ben házasodtak össze. Az asszony feladata volt a kezelések, gyógyszerek figyelemmel kísérése, a leletek összegyűjtése. A rák erősebbnek bizonyult az írónál, 1997. július 18-án hunyt el Budapesten.

Forrás: Wikipedia.hu