Mi magyarok nem nagyon fogdossuk meg egymást mondanivalónk nyomatékosítására vagy szívélyes bratyizásból. Idegeneket meg pláne nem érintgetünk, sőt, utóbbi eset már taperolásnak számít, aminek rosszallás, esetleg pofon lehet a vége.

Meddig számít normálisnak, ha ódzkodunk az érintéstől és hol kezdődik az érintéstől való kóros idegenkedés, a haphefóbia? - kérdeztük önmagunkat, majd életvezetési tanácsadónkat, Regős Juditot. "Akkor jelent problémát, ha a normális életvezetésében gondot okoz, például párkapcsolati szinten" - véli a tanácsadó.

A csecsemő

Az embernél a születés percétől fogva fontos a testi kontaktus, a csecsemő első érzékelő szerve a bőr, a taktilis érzékelés az egyik legősibb érzékelési mód. Már az újszülött meg tudja különböztetni, hogy ki ér hozzá, és megnyugodni is leginkább akkor tud, ha karba veszik.

Az okok

"Senki sem születik úgy, hogy irtózik attól, hogy hozzáérjenek. Legtöbbször valamilyen korábbi élmény áll a háttérben, mint egy túlféltő anya vagy apa, egy traumatizált esemény, verés, túlszeretgetés vagy bántalmazás" - mondja Regős Judit - "Nem szabad elfeledkezni arról sem, amikor valaki a bőrbántalmai miatt nem akarja, hogy hozzáérjenek. Ha valaki problémaként éli meg húzódozását, meg kell keresni, mi az elakadás oka."

Hátbaszuszogás

Szúrópróbaszerűen kiválasztott személyeket kérdeztünk arról, mikortól zavarja őket más ember érintése. Jobbára nőktől kaptunk választ.

A legtöbben egyetértenek abban, hogy zavarja őket, ha egy idegen kéretlenül intim szférájukba lép. Erre egy menzás, egy közel-keleti és egy olaszországi történet világít rá legfényesebben. Elsőként a menzás: "Azt hittem, leütök egy nőt, mert annyira közel állt hozzám a sorban, hogy egyrészt többször hozzám ért (konkrétan a fenekemhez), másrészt pedig a fedetlen hátamon éreztem a szuszogását. Aztán csak a táskámat húztam hátra, egy megsemmisítő pillantás kíséretében."

Az ábrázolt személy amúgy külföldi volt, de az előítéletek gerjesztését elkerülendő, nem áruljuk el, hová valósi. Mint ahogy azt sem, pontosan melyik országban játszódik a következő történet:

Xenofóbia helyett

"Elfogadom, hogy kultúránként változik, mely népek mekkora privacy-t ereznek helyénvalónak, de amikor egy közel-keleti országban egy hamutartó eladása ürügyén szabályosan letaperolt egy árus, úgy ereztem, kifejlődőben a xenofóbiám (a más népek szokásai és a népek kapcsán érzett antipátia). Szóval megnyugtató, hogy ha most jobban belegondolok, mégis csak haphefóbia volt az, és akkor továbbra is lehetek jófej, liberális és pc."

Fülhöz érő orr

Érdekes egyezés, hogy az érntésfóbia sokakban a déli kultúrákkal való találkozáskor tudatosul: "Olaszországban szembesültem először fóbiámmal, amikor az olasz barátnőm olasz anyukája csak úgy jókedvében érintgetett, ölelgetett, én meg majd frászt kaptam, hogy rám van kattanva. Aztán megjegyezte a barátnőmnek, hogy mindig megijedek, ha megérint, mire én elmagyaráztam a barátnőmnek, hogy semmi ilyenről nincs szó, csak mi magyarok nem vagyunk ilyen érintősek. Amúgy az tuti, hogy pl. cselgáncsozni nem tudnék, ahol izzadt embereket kell ölelgetni és akár egy idegen füléhez is hozzáérhetek az orrommal."

A másik oldal

Élnek közöttünk olyanok is, akik szeretik megérinteni a másikat, annak ellenére, hogy Magyarországon szocializálódtak. Egyik megszólalónkat például csak az ötvenfokos nyári metrókocsiban zavarja, ha hozzáérnek a cuppogósra izzadt emberek, amúgy nincs vele baja. Egy másik példa pedig arra mutat rá, hogy érinteni jó: "Szeretek hozzáérni azokhoz, akiket szeretek. Azt hiszem egy vállhoz, vagy felsőkarhoz érés igazán kifejezi, hogy figyelek arra, akihez beszélek."

Érintésbarát megszólalónk ugyanakkor tudja, hogy könnyen félreérthetik gesztusát: "Volt olyan eset, hogy utólag derült ki, egy pasi azt hitte, akarok tőle valamit, pusztán azért, mert beszélgetés közben néha megérintettem a karját. Nekem azért fontos az érintés, mert tudom magamról, akkor vagyok oldott és vidám, ha beszélgetés közben néha spontán hozzáérek a másikhoz. Ha nem, akkor tudom, hogy valami feszültség van bennem."