horoszkóp

Kalodát ácsoltak a sátoraljaújhelyi börtönben

2012.02.27. 12:26
Helyszínelés majdnem-élesben, rabosító fotók pisztollyal és a sátoraljaújhelyi börtönmúzeum régi fenyítőeszközei: a kaloda, a bikacsök és a láncos golyó. A második Krimifalók Napján jártunk.

A Krimifalók Napján mindenki szabadjára engedhette a benne rejlő Steve Carellát. Szegény Ed McBain valószínűleg fülig érő szájjal nézegette volna a bűnügyi helyszínelők gazdagon felszerelt táskáját, mi pedig még azt is kipróbáltuk, hogy mennyire lehet lebukni, ha az ember bűnözés közben könnyedén megérinti az ablaküveget.

Erre a kérdésre a teljes felszereléssel érkező bűnügyi technikusi gárdától azonnal meg is kapjuk a választ: igen, méghozzá nagyon. Gyors kísérlet után ugyanis – az egyik ujjlenyomatot teátrálisan, hosszan odanyomott ujjal produkálja a kísérleti alany, jelen esetben ezen sorok írója, a másik elkészüléséhez viszont csak leheletfinoman nyomja oda ujját az üveglapra – kiderül, hogy a hosszas nyomkodás annyira kente el a bűnjelet, hogy gyakorlatilag használhatatlan, míg az enyhe érintésről annyira tökéletesen kirajzolódó ujjlenyomatot lehet felvenni, hogy az érdemi munkát végző szimpatikus helyszínelőnek gyakorlatilag könnybe lábad a szeme a gyönyörtől.

Utóbbi aztán beavat néhány műhelytitokba is. Egyrészt mítosz az a talán brit tudósok által nem is olyan rég közzétett tanulmány, miszerint az ujjlenyomat minőségét döntően befolyásolná, hogy előtte mit evett az elkövető, hiszen PH-érték ide vagy oda, az üveglapon használt ezüstalapú port – természetesen felületfüggő, hogy mit használnak az ujjelnyomatok levételéhez, de ha nem bánják, nem tartanék kémiaórát – egyáltalán nem érdekli, hogy a bankrabló rántott csirkét, vagy banánt vacsorázott előző este. Az viszont igaz, hogy a gumikesztyű csalóka, hiszen egy idő után azon is szépen át tud rajzolódni egy ujjlenyomat úgy, hogy azonosítható legyen. Harmadrészt: a tökéletes bűntényt még mindig nem találták fel, sőt, néha egyenesen elképesztő, mennyi marhaságot képes egy bűnöző elkövetni. Ezt a lassan axióma-erősségű tényt pedig egy gyilkosság történetével illusztrálta emberünk, ahol az elkövető az alibitől kezdve a kesztyűn át mindere gondolt, majd a tett helyszínén óvatlanul belegázolt áldozatának vérébe, a véres lábnyom pedig tökéletes bűnjelnek bizonyult. Nincs több kérdésünk.

Néhány szóban azért emlékezzük meg arról, hogy mi is ez a Krimifalók Napja. Adott egy társaság – honlapjuk emitt –, akik annyira krimiőrültek, hogy egyrészt saját kreálású ki-ölte-meg játékokat szerveznek, akár megrendelésre, akár baráti társaságoknak, akár cégeknek, csapatépítés céljából, másrészt már másodjára rendezik meg ezt az eseményt, ahol mindenki, aki korábban már rommá olvasta az Ed McBain/Erle Stanley Gardner/Georges Simenon összest, az élőben is szembesülhessen a bűnügyi technikusok, magándetektívek, börtönőrök regénylapokra kívánkozó munkájával. (Az első Krimifalók Napjáról egyébként itt található egy videóriport).

Az elkövetés-rabosítás-börtön sorrendjét felborítva a börtönszekcióval folytatjuk. A sláger itt egyértelműen a kaloda, ami természetesen reprodukció, és boldog-boldogtalan fotózkodik benne.  A sátoraljaújhelyi börtön dolgozói egyébként gyakorlatilag hobbiból készítik el a régi börtönök fenyítőeszközeinek másait, kezdve az igazán impozáns méretű kalodától, amelyhez korhű feliratok is tartoznak, egészen a bikacsök nevű szerszámig, ami bár jóval hosszabb, mint a Kádár-kolbászként ismert klasszikus, egyenes gumibot, röpke teszt után kiderül, hogy van olyan hatásos, mint az, vagy akár a most rendszerben álló tonfa.

Ami viszont még érdekesebb, az a hihetetlen ötletességgel elkészített börtönkollekció, vagyis azok a tárgyak, amelyeket a raboktól koboztak el. Van itt preparált sportcipő, a talpában több levélnyi gyógyszerrel, ugyanígy felspécizett konzervdoboz, injekciós tűből és egy beazonosítatlan villanymotorból oktrojált tetoválógép, de a legsúlyosabb talán mégiscsak az a két rézlemezből és két szál drótból összetákolt valami, amiről csak a segítőkész börtönőr árulta el, hogy micsoda: házi készítésű merülőforraló. A rabok által készített kerámiamunkák asztalánál aztán megint muszáj megállni egy szóra. Egyrészt, mint tudjuk, Ambrus Attila is Sátoraljaújhelyen tanulta ki a fazekasmesterséget, így gyanakodva méregetjük az egyébként tökéletes kivitelezésű csuprokat: hátha valamelyiket pont a Viszkis készítette, még a kaptárban. Másrészt, a kerámiából kiöntött, majd aprólékos műgonddal megfestett rendőr- és tűzoltóautók tényleg annyira élethűek, hogy az ember még harminc centiről is simán matchboxoknak nézi őket.

Az utoljára hagyott, valójában középső stáció, vagyis a rabosítás már nem annyira érdekes, túl azon, hogy akárcsak a kalodánál, itt is boldog-boldogtalan a magasságot jelző mérce előtt fotóztatja magát, ki bilincsben, ki pisztollyal, decensen pózolva, ami azért valljuk be, a legvadabb krimiben sem nagyon fordul elő. Az a néhány, bűnmegelőzésről szóló brosúra viszont annál szürreálisabb látvány ezen a helyszínen. "Ha valaki tartozik neked, és te ezért verekszel, egytől ötig terjedő szabadságvesztést is kaphatsz" – figyelmeztet a pár lapos füzetecske, a börtönszekció után pedig inkább nem vitatkozunk vele.

A krimikben körülbelül így néz ki egy helyszínelés

- Mi is a maga neve? - kérdezte Fletcher hirtelen.
- Carella. Steve Carella detektív.
- Meg fogom jegyezni.
- Kérem, legyen szíves.

Mialatt Fletcher azzal foglalatoskodott, hogy megjegyezze Carella nevét, és míg a rendőrségi fotós eljárta a maga kis haláltáncát a holttest körül, pukkan a villanólámpa, a gyors hitelesítés végett; a polaroid filmszalag megörökíti a halált, exponál - tizenöt másodperc várakozás, kattanás, szakítás, ellenőrzés, hogy a sietség ellenére a hölgy elég jól fest-e a képen, vagy legalábbis fest-e olyan jól, amennyire egy kizsigerelt hölgy esetében, akinek kifordultak a belei a szőnyegre, ez egyáltalán lehetséges - és miközben a Gyilkossági Csoport két nyomozója, név szerint Monogham és Monroe amiatt zsörtölődtek, hogy egy hideg, decemberi éjszakán, két héttel karácsony előtt elszólították őket otthonukból; és mialatt Bert Kling detektív odalent a liftkezelővel és a portással beszélgetett, hogy kiderítse, pontosan mikor is ért ide a Silvermine Ovalra az a taxi, és Mr. Gerald Fletcher mikor is lépte át a ház küszöbét, hogy azután undorító halált halt egykor gyönyörű szép feleségét ott találja amőbaszerűen szétterülve a szőnyegen; azalatt Marshall Davies, a laboratórium technikusa a lakás konyhájában foglalatoskodott; arra várt, hogy az orvosszakértő végre kijelentse, hogy a hölgy halott, és megállapítsa a halál feltehető okát (mintha legalábbis egy zseni kellene ahhoz a megállapításhoz, hogy egy rugós késsel felmetszették a hasát), hogy azután Davies majd bemehessen a hálószobába, és óvatosan elmozdítsa a helyéről, a vértócsából kiálló kést, rámosolyogjon a hölgy beleire, majd megpróbáljon néhány használható ujjlenyomatot venni a gyilkos fegyverről.

(Ed McBain: Karácsonyi ajándékok)