Mai szemmel nézve igen bizarr szokás működött a 19. század végi Európában: halottaikkal fotóztatták le magukat a családtagok. Az elhunyt rokonokat sokszor élőnek próbálták beállítani, de legalább úgy, mintha aludnának. Még ál-arcpírt is használtak e célra.

A 19. századi Európában nagy hagyománya volt annak, hogy a rokonok elhunyt szeretteikkel fotóztassák le magukat, és ez a tradíció, illetve a képek mai szemmel nézve igen bizarrak. A daguerrotípia 1839-es feltalálásától datálja a Daily Mail is, hogy a középrétegekhez is elérhetett a fénykép, így aztán sok nagy családi eseményen jelenhetett meg fényképész, hogy megőrizze az utókornak a jelentős pillanatokat. Ilyen volt egy-egy családtag elvesztése.

A posztmortem (azaz halál utáni) fotográfia igazán a viktoriánus Európában, a 19. század végén vált elterjedtté, ekkorról olyan képek maradtak fent, mint például a halott kisbabával pózoló idősebb testvérei, a koporsóban lefotózott kisgyerek vagy épp a (valószínűleg) halott, de nyitott szemű lányokkal fényképezkedő férfi és nő. A szokás tipikusan a kontinensen belül maradt, Amerikába már nem terjedt át.

Mint minden fényképészeti irányzatnak, a posztmortem fotónak is kialakult a saját esztétikája. A holtakat szépen felöltöztetve ábrázolták, sokszor mintha aludnának, néha (mint az említett nyitott szemű lánynál) mintha élnének. A felnőttek gyakran ültek egy székben, míg az elhunyt gyerekeket ágyukban fotózták. Korai képeken még egy kis rózsaszín tintát is az arc környékére dörzsöltek utólag, hogy még élettel telibb legyen a halott. A 20. század elején aztán lassan kikopott a szokás.