Egészen epikus hosszúságú interjú jelent meg a Rolling Stone magazinban Charles Mansonnal, a XX. század valószínűleg leghíresebb pszichopatájával. A szerző, Erik Hedegaard két éven keresztül készítette az anyagot, ami valószínűleg a most 79 éves őrült gyilkos utolsó interjúja.
Charles Manson a 70-es évek óta ül a Corcoran Állami Börtönben, sosem szabadulhat, a korabeli törvénymódosításoknak köszönhetően úszta meg a halálbüntetést azért, mert a maga köré gyűjtött, kvázi szektaként működő, fiatal követőkből álló, családnak nevezett társaságot rávette arra, hogy öljenek meg egy csomó embert egy elképzelt, várható apokalipszist megelőzendő.
A brutális, Los Angeles-i gyilkosságok részleteibe, amelyekben megölték például Roman Polanski terhes feleségét nem mennénk bele, a lényeg, hogy Manson a hippikorszakban teljesen bekattant, de ami még nagyobb gond volt, hogy hihetetlenül karizmatikus figuraként egy csomó embert maga köré tudott gyűjteni, akik elkezdtek hinni a zavaros történeteiben.
Charles Mansonban minden megvan, ami ahhoz kell, hogy hirhedt legyen, a tárgyalása alatt csillagot, majd később horogkeresztet vésett a homlokába, eszelős a tekintete, az általa kitalált gyilkosságok egészen brutálisak voltak, és a mai napig nem érez sem megbánást, sem azt, hogy valamiféle probléma lenne azzal a világgal, amiben él a fejében. Legalábbis ez derül ki a Rolling Stone interjújából, amiben Manson már leginkább öreg bácsiként nyilatkozik a szerző szerint, akinek rosszak a fogai, alig hall és még tüdőbajai is vannak, de bármelyik pillanatban előjön belőle az az őrült, ami miatt még mindig lehet tőle rettegni.
25 éves követő, barátnő
Az interjú körülbelül két év alatt készült el, Manson sokszor visszamondta a dolgot, nem bízott az újságíróban, de végül egy egészen epikus anyag állt össze. A szerző először egy most 25 éves, Star nevű lánnyal készített anyagot, aki akkora Manson-rajongó, hogy néhány éve a Corcoran Állami Börtön közelébe költözött, hogy hetente meglátogathassa a kedvencét. A Star nevet is tőle kapta, és akkora fanatikus, hogy sok Manson-követőhöz hasonlóan ő is keresztet vágott a homlokába.
Star teljesen odáig van a gyilkosért, azt mondja, elég zárkózott családban nőtt fel, nem is hallott a Manson-gyilkosságokról, csak onnan ismerte meg az egyébként zenéléssel és fura, környezetvédelmi propagandákkal is foglalkozó Manson nevét, hogy a kezébe került néhány, a természetről szóló írása.
Nagyon megtetszett neki, hogy Manson szerint a levegő Isten, hiszen a levegő nélkül halottak lennénk, és a hasonló dolgok, amiket Manson valamilyen fura és kusza érvrendszer szerint egymás mellé állított az évek során, és egyfajta kiáltványként hirdeti azokat.
Szombaton és vasárnap jár be a gyilkoshoz, alkalmanként kb. öt órát tölt vele, visz neki mindenféle kaját, beszélgetnek, közben Manson tömi a fejét az őrületével, mert hiába szelidült rengeteget Manson stílusa az évek során, az eszméi továbbra is teljesen követhetetlen, őrült zagyvaságnak tűnnek.
Találkozásaik alkalmával csókot váltanak, de ennél több akkor se lehetne köztük, ha szeretnék, a kaliforniai törvények tiltják a házasságot és a házastársi látogatást az életfogytiglanra ítélteknek.
A házassági terveikről azt mondják, azok csak az újságoknak szólnak, hogy legyen min csámcsogni, röhögnek az egészen. Starra sokkal inkább, mint projektre tekint. “Star, Star, egy kis csecsemő a padlón. Újra kezdtük vele az egészet. A többiek tudnak már mindent. Semmit sem kell mondanom. Színekben mozognak” – mondta Manson a lányról, és elég jól kirajzolódik, hogy mennyire követhetetlen a beszéde.
Az őrület a régi, csak a test nem
Charles Manson kifejezetten karizmatikus fickó volt a 60-as évek végén, amikor egy rövid börtönbüntetés után feltűnt San Franciscóban, majd később Los Angelesben. Zenész akart lenni, állítólag egész jó számokat is, de ami a legfontosabb, hogy mindenki hasába lyukat tudott beszélni, rövid idő alatt komoly követőtábora alakult ki, akiket rá tudott beszélni arra, hogy öljenek meg egy csomó embert.
Szövegei egyszerre tűnnek nagyon meggyőzőnek és teljesen őrültnek. Állítólag az évek során sokat finomodott a stílusa, ma már nem kiabál, meg nem próbál meg rátámadni az emberekre a legváratlanabb pillanatokban, a börtönben sem volt semmi kihágása évek óta, de nem szabad elfelejteni, hogy ott van benne az őrült.
Az interjút készítő újságíró, amikor hosszas telefonálgatások után először találkozott Mansonnal a beszélőn, egy életre megtapasztalta, hogy milyen a férfi. Manson egyik pillanatban mellette termett, és elkapta az orrát, majd miközben az orrát fogta, a füléhez hajolt, és suttogni kezdett.
“Mindenki orrát elkapom, ember. Nincs olyan ember, akinek ne tudnám elkapni az orrát. Tudom, mire gondolsz, de nyugi. Ha meg tudlak fogni, meg tudlak ölni” – kezdte Manson az ismerkedést az újságíróval.
De nem ez volt az az incidens, amiért az újságíró a meglehetősen hosszú cikkében annak ellenére, hogy végig próbál nagyon tartózkodó, sőt, sokszor kifejezetten Manson néhány kellemes személyiségjegyét kidomborító cikket összehozni, leírja, hogy a világnak az a legjobb, ha Manson sosem jön ki a börtönből.
Manson telefonálhat, akármennyit
Ami kiborította a Rolling Stone tapasztalt újságíróját, hogy Manson telefonálgathat a börtönből. Akármennyit. A lényeg, hogy egy hívás nem lehet hosszabb 15 percnél, és minden hívását rögzítik. Manson pedig telefonál. Rengeteget.
Az újságírót is hívogatni kezdte, teljesen váratlan pillanatokban, napszaktól függetlenül, volt hogy éjjel telefonált, volt hogy délben, volt hogy hajnalban, bármikor, és sosem lehetett tudni, hogy miről akar beszélni.
Az újságíró szerint sokszor nem is lehetett érteni, hogy mivel tömi Manson éppen a fejét. És nem néhányszor hívta, hanem hónapokon keresztül, rendszeresen. Alapvetően a furcsa, természetvédős elméleteit próbálta előadni, de ezekre tényleg a tökéletes zagyvaság a legjobb kifejezés.
Olyan is volt, hogy a nemi identitásáról beszélt, elmondta, hogy leginkább biszexuálisnak tartja magát, és azt is, hogy idős kora ellenére lelkes önkielégítő. “Azt hiszed, hogy túl öreg vagyok a recskázáshoz. Azt mondod: “Túl öreg ahhoz, hogy megbassza a párnát”. De nem így van! Még mindig aktív az anakonda. Még mindig én vagyok” – mondta az egyik beszélgetésükben.
Gyűlöli az ügyészt
Mansonban annak ellenére, hogy már igen öreg még mindig rengeteg düh van, leginkább az ügyében eljáró egykori ügyész, Vincent Bugliosi irányába. Nem is az zavarja a legjobban, hogy Bugliosi sikeresen bizonyította a tárgyalás során, hogy Manson volt a gyilkosságok felbujtója, hanem az, hogy Bugliosi az ügynek köszönhetően nagyon híres lett.
És nem mellékes szál, hogy a per után Bugliosi megírta a Helter Skelter című könyvet, amiben beszámol a tárgyalásról, meg az összes gyilkosságról. A könyv a valaha volt legsikeresebb, valós bűncselekményről szóló könyv lett, több mint hétmillió példányt vettek meg belőle.
Manson úgy érzi, a mai napig tart a meccs közte és az ügyész között, amit csak egy módon tudna megnyerni.
“Szívd be a levegőt, fújd ki a levegőt, lélegezz. Ember, én vagyok a Föld utolsó lélegzetvétele. Néhányan szeretnék, hogy írjam alá, hogy nem fogok feltámadni. Aláírom, miért akarnék feltámadni? Sokan azt akarják, hogy dögöljek meg. Bugliosi is holtan akar, azt akarja, hogy előbb haljak meg, mint ő, különben én nyerek” – mondta Manson az ügyészről.
Érdemes végigrágnia magát a Rolling Stone teljes interjúján, mert az itt ábrázoltnál jóval részletesebben mutatja be Mansont, szó esik a gyilkosságok körülményeiről, Manson fanatikus követőiről is, és úgy általában mindenről, ami miatt egy kicsit is fontos lehet Charles Manson.