A most 60 éves Eben Alexandert örökbefogadták, boldog gyerekkora volt új családjában. A kétezres évek vége, befutott idegsebészként viszont elkezdett érdeklődni vér szerinti hozzátartozói iránt. Bizonyos szempontból késő volt: testvére, Betsy akkor már nem élt.
Ennek ellenére őszintén hiszi, hogy találkozott vele: 2008-ban, egy rosszullét után erős fejfájással ébredt, néhány órán belül pedig kómába esett. Az agya egy része (a neocortexe) teljesen leállt. Kiderült, hogy baktérium került a gerincfolyadékába, azon keresztül pedig az agyába, orvosai nem sok esélyt adtak a felépülésének. Ebben a hét napig tartó vegetatív állapotban folyamatosan figyelték az agytevékenységeit, illetve azok hiányát. Elmondása szerint viszont igenis rengeteg élményt szerzett, amelyek nem lehetnek hallucinációk, hiszen akkor az látszana az agytevékenységét monitorozó orvosi készülékek naplójában. Csakhogy nem látszik semmi. Ő viszont állítja, hogy a mennyországot látta.
Milyen az?
„Még a templomi orgona legmélyebb hangjai, és a festett üvegablakok sem adhatják vissza a Mennyország látványát és hangját” – a tulajdonképpeni beszámoló így kezdődik. Alexander arról ír, hogy egyfajta bénult állapotban tért magához, mintha földbe temették volna, de közben mindent hallott és látott maga körül, más élőlényeket is. Az élményt úgy írta le, egyszerre ismerős és ijesztő. Passzívan feküdt
Egy idő után meglátott egy fényes gömböt, amely aranyos-ezüstös színekben ragyogott, és „gyönyörű, mennyei zene” szólt belőle. A gömb megnyílt, és magába szippantotta, majd felemelkedett vele. Ekkor látta meg a mennyországot, amely „egy völgy, dús, buja növényzettel, ahol a vízesések kristálymedencékbe folynak. A felhők olyanok voltak, mint a rózsaszín-fehér pillecukrok, mögöttük a kékesfekete ég”. Élményei nagyon élénkek, látott fákat, mezőket, állatokat és embereket is. Volt, ahol esett az eső, másutt ködfoltok húzódtak. Benyomásai szerint a mennyekben semmi sem különül el, minden egy.
Rövidre zárjuk a kérdés, mert ezután nagyon elmélyül annak leírásában, hogyan repkedett pillangószárnyon a bársonyos ég alatt, miközben angyalkórusok daloltak az aranyló fénygömbök közt: felrepült az ég felé, ahol találkozott az istenséggel, akit Omnak nevezett el, mert az egész túlvilágon ezt hallotta zümmögni. Csakhogy mindeközben felfigyelt egy útitársnőjére, aki ugyancsak pillangószárnyon közlekedett, és csodálatosan szép volt. Nem tudta, ki ő, de örökre megjegyezte az arcvonásait, szeme és haja színét (kék, mézbarna, ha érdekes), mert olyan erős érzelem áradt a tekintetéből, amilyennel ő még nem találkozott. De nem szerelmesen vagy barátságosan nézte. Ezután telepatikus üzenetet juttatott el hozzá a nő, amely arról szólt, hogy nagyon szeretik, és semmitől sem kell félnie.
Ekkorra már hetedik napja volt kómában, és az orvosok le akarták kapcsolni az őt életben tartó gépeket – ám, mint a mesében, hirtelen magához tért. Néhány hét alatt minden eszébe jutott, amit addigi élete során megtanult, de azt sem felejtette el, amit a szerinte-túlvilágon átélt. És meglepetés: egyik rokona küldött neki egy fotót elhunyt testvéréről, aki természetesen a pillangószárnnyal látott nő szakasztott mása volt. (Ha érdekli a könyv, ezt kell keresni, de napokon belül megjelenik a második része is.)