Visszaküzdötte magát az életbe a 19 kilós anorexiás nő

Lauren Bailey egy sugárzó, fiatal nő, senki sem mondaná meg róla, hogy két évvel ezelőtt pusztán 25 kilogramm volt a súlya. A Daily Mailnek adott interjújában elmondta, amikor először hallott az anorexiáról, egyből magára ismert a tünetekből, de akkor még nem vette komolyan a súlyproblémáját, illetve nem is érezte problémának.

A súlyáról még ma sem szívesen beszél Bailey, mint mondja "még mindig vannak gondjaim", de hála egy 18 hónapos kórházi kezelésnek, illetve családja és barátai támogatásának, végre túl van az életveszélyen, és most azon dolgozik, hogy másoknak is hitet adjon a gyógyuláshoz.

14 éves kora óta fogyókúrázott

Baileyt már kisgyerek kora óta gyötörte a depresszió, a kétségbeesés. Ráadásul már 9 éves korában belépett a pubertáskorba, amit nem tudott kezelni fiatal kora miatt, osztálytársai pedig kiközösítették, mert nem babázott, hanem inkább rock zenét hallgatott és gitározott.

Szerinte ezek összességében hozzájárultak ahhoz, hogy később anorexiássá váljon. 14 éves korában mutatkoztak meg nála az anorexia első jelei, amikor egy ismerőse azt mondta neki, hogy ráférne egy kis fogyókúrázás, és ahelyett, hogy elgondolkodott volna a dolgon, ezzel a "feladattal" kezdődött a kényszerképzete, miszerint túl kövér.

Gyaloglás egészen az életveszélyig

Bailey ezután kíméletlen edzésbe kezdett, napi 12 órát gyalogolt, ha otthon volt, akkor is állandóan a szobájában járkált körbe-körbe.

Utólag visszatekintve Bailey nem is érti, hogy egyáltalán hogyan volt képes erre, szerinte az anorexia egyfajta adrenalinként hatott rá. Edzésprogramjának az lett az eredménye, hogy 2004-ben - ekkor volt a legrosszabb állapotban - összesen 19 kilót nyomott.

Beszállították egy étkezési zavarokkal foglalkozó klinikára, ahol az orvosok attól tartottak, hogy még az éjszakát sem fogja túlélni. A kezelés hatására ugyan felszedett néhány kilót, ám amikor kiengedték, akkor ismét jelentkeztek a problémái.

Felismerés és felépülés

2006 márciusában ismét kórházba került, ekkor sem volt több mint 25 kiló. Azonban hiába próbáltak segíteni rajta az orvosok és családja, addig semmire sem jutottak, amíg Bailey fel nem fogta, hogy tényleg szüksége van a segítségre.

Az első hónapokban ugyanúgy járkált körbe-körbe a kórteremben, mint otthon. Külön szobába kellett zárni, mivel folyamatosan azzal fenyegetőzött, hogy haza megy, és akkor se akarta feladni edzéstervét, amikor még arra se volt ereje, hogy felkeljen.

Végül bekövetkezett a nagy áttörés: Bailey ráébredt, hogy ez az út nem vezet sehova, ráadásul rengeteg élményről maradt le, mivel egész napját kitöltötte a kényszerképzete. Egy 18 hónapos kezelés után elhagyhatta a kórházat, és elég egy pillantást vetni rá, ahhoz hogy lássuk, hogy milyen messze jutott a csontvázszerű állapotától.