„Gyere, anyjuk, le nem maradj a díszpáholyról” – mondta feleségének az első férfi Magyarországon, akit a BKV egyik metrószerelvénye szállított az esküvőjére. Miklós és felesége, Mária két éve határozták el, hogy a templomi esküvőjükre metróval mennek. „Először falakba ütköztünk, de utána nagyon-nagyon sok segítséget kaptunk” – tette hozzá Miklós, aki szerint a pálfordulás annak volt köszönhető, hogy közvetlen főnökeik után magasabb szinten folyamodtak engedélyért.
Szombaton a Határ úti állomáson egy ötkocsis szerelvény várakozott a harmadik vágányon, szilveszteri jelmezben, mert, ugye, nem könnyű egy metrókocsit konkrétan esküvői díszbe vágni. A vőlegény és a menyasszony barátai, illetve a sajtóosztály éjjel fújta a BKV-s lufikat és ragasztgatta a szerpentint a kapaszkodókra. Az egészestés program eredményére csak jóindulattal lehetett azt mondani, hogy megérte, sajnos a dísszel együtt is ugyanolyan szocreál maradt az összhatás, mint annak előtte. Mária, mielőtt belépett az első kocsiba, amit kivételesen nem ő vezetett, eldobta a csokrot, utána az ura hajított el egy harisnyakötőt, és elindult a vonat. Az állomásokon folyamatosan dudáltunk, ami bájos volt, és végre nem csak azt lehetett hallani, hogy a szerelvény utasokat nem szállít.
Az út, a metró, meg az Isten
A második kocsiban a násznéppel utaztam, ha egy-két másodpercre megállt a szerelvény, azon viccelődtek, vajon azon veszett-e össze az ifjú pár, melyikük legyen a pilóta. Mert BKV-san mondva nem metróvezető az ember, hanem pilóta. Miután megállt a szerelvény – remélem, ezt ők is így mondják –, a Nagyvárad téren mindenki leszállt és elindult a templom felé. Nem ismerek, és nem hallottam olyan menyasszonyról, aki ennyit gyalogolt volna azért, hogy valakinek azt mondja, igen.
A lelkész valószínűleg tisztában volt azzal, mi az ifjú pár foglalkozása, ugyanis a példabeszéd után arról szónokolt, ha az ember Kőbánya-Kispesten felszáll a metróra, és csak Újpesten száll le, megismeri a várost. Persze minden állomás más és más, de végig kell menni a vonalon, mert valójában az utat kell megismerni. Utána mondta, hogy így tanít Isten is, de az ok-okozat már akkor sem jött át. Lehet, ezt a szakzsargont sem ismerem rendesen, vagy kimaradt egy jó átkötés, vagy az alaptételt nem fogadom el, nem tudom. Volt még egy metrós példa, de azt valószínűleg már csak a lelkész értette. Végül is tök mindegy, mert összeadta őket, és mehettünk ismét a metróhoz, ami a szertartás ideje alatt a Deák Ferenc téren parkolt, ugyanis ott tudott legközelebb kiállni a forgalomból.
„Úgy kaptuk meg a vonatot, hogy mi szerzünk rá szabadnapos kollégát, a két főnökünk, a két művezető vállalta, hogy fuvaroznak minket oda-vissza” – mondta Miklós, aki azt is hozzátette: végre teljesült az álmuk. Úgy tűnt, nem viccel. Örömében nem egyszer kapta fel a menyasszonyt – hanem kétszer –, miközben arra is figyelt, hogy alsó akt ne szülessen róla. Miután beállt a szerelvény az állomásra, csak két ünneprontó lázadó akart indokolatlanul násznép a részévé válni, de őket a biztonsági szolgálat kezelte. Búcsúzóul annyit hallottunk: 90 milliós végkielégítésből én is vennék néhány ilyen esküvőt magamnak. Hát vegyen.