Szerencsés helyzetben vannak azok, akik munkahelyükön bármikor belebújhatnak a fülhallgatójukba, és gályázás közben nyugodt szívvel hallgathatnak akár vérben tocsogó öldmeganyád-metált, akár decens latin popot. Ugyanakkor vannak olyan cégek is, ahol a dolgozót nemcsak kizsákmányolják, de még rémesebbnél rémesebb zenék hallgatására is kötelezik. Ilyen munkahelyeket sorolunk alább.
Lemezbolti anomáliák
A civilben mindenféle vérmetál-zenekarokban tevékenykedő Richárd eladó és üzletvezető volt az egyik budapesti pláza zeneáruházában, az ottani keserű tapasztalatait pedig így foglalta össze: „Az olyan igényes, ugyanakkor abszolút hallgatóbarát zenék, mint például a Rolling Stones, a New Order, a No Doubt vagy az Óriás, teljesen kicsapták a biztosítékot a főnöknél. Maradt tehát Robbie Williams, Madonna, Tina Turner, Rihanna, és természetesen Michael Bublé, akinek a tenyérbemászó hangjától a mai napig rosszakat álmodok.”
A szimpatikus fiatalember később az AC/DC-vel is kihúzta a gyufát a főnökénél. „Vicces volt, amikor kijött a Black Ice az AC/DC-től. Beraktam, mondván, ha valami populáris, az az AC/DC, és ezt jelezte az is, hogy a Black Ice turné magyar állomására nem tudtam jegyet venni, mert elfogyott, mire végeztem a boltban. A harmadik dalnál tartott a lemez, és ezalatt tizenöt példányt adtam el belőle, mert mindenki ráment, hogy „de jó" meg „nem is tudtam, hogy már megjelent". A tulaj ekkor jött be, és azonnal kitépte a lejátszóból, hogy ilyen kemény zene nem szólhat itt. Kicsit később elmentem klotyóra, és az egész pláza folyosóján a Black Ice szólt. Csak a lemezbolthoz volt túl kemény, a New Yorkerhez nem."
Játszóház és iroda
Egy olyan hely, ahol zömmel gyerekek vannak, azért lehet zenei szempontból veszélyes, mert jó eséllyel igen rövid időn belül végigszaladhatunk a teljes Halász Judit- és 100 Folk Celsius-diszkográfián. Lili esete legalábbis ezt bizonyítja. „Nagyon rövid ideig dolgoztam egy játszóházban, folyamatos gyerekzsivaj, mindenhol építőkockák és babák, tehát el lehet képzelni a hangulatot. Erre pedig még rátett egy lapáttal az Alma együttes meg Halász Judit. Soha többé nem vagyok hajlandó egyetlen gyerekdalt vagy meselemezt meghallgatni. Folyamatosan éreztem, ahogy a cukiságcunamitól marékszám robbannak szét a neuronjaim."
Az olyan irodák pedig, ahol a dolgozók ilyen-olyan okokból nem hallgathatnak fülesen zenét, több olvasónk egyöntetű véleménye szerint különösen veszélyes területnek számítanak. „Előző munkahelyem, tíz-tizenkét fős iroda. A csönd nem jó, úgyhogy muszáj valami zenét hallgatni. CD-t sose tettünk be, mert mindenki más zenét szeretett, ehelyett egy kolléga válogatott a netrádiók közül. Úgy másfél havonta cserélődött az aktuális online csatorna, de addigra már mindannyiunkba beleégett, hogy negyed egy van, mindjárt jön a Forever Young. Ami amúgy naponta vagy hússzor előfordult" - írja egyik hölgyolvasónk.
Üssük le a DJ-t!
Hasonló helyzetről ír Dávid is. „Úgy tíz éve egy számítástechnikai magazinnál dolgoztam, ahol nem volt divat a fülhallgatózás, mert nagyon jó volt a hangulat, és a legtöbbször diszkrét rádióhallgatás mellett dumáltuk-viccelődtük végig a napokat. Amikor viszont közeledett a lapzárta, az addigi jó hangulatú alig-dolgozás átment leszegett fejjel végigtolt, tizennégy-tizenöt órás műszakokba. Ilyenkor már senkinek se volt kedve poénkodni vagy smúzolni: vadul meredtünk a monitorokra, a gyomrunk pedig mazsolává aszott az idegtől. A diszkrét hangerővel szóló rádió viszont maradt, egészen addig, míg a leadás előtti utolsó napon, aznap kábé huszonhatodjára felcsendült a TNT zenekar Kicsi gesztenye című örökbecsűje. A tördelőszerkesztőnél ezen a ponton szakadt el végleg a cérna, és egy jól irányzott könyökössel, vad indiánüvöltés kíséretében örökre elnémította a szerencsétlen rádiót."
Gyorskajálda és bútormulti
Talán az étteremláncoknál és más ilyen multicégeknél dolgozók vannak a leginkább kiszolgáltatott helyzetben, hiszen itt az egyszerű alkalmazottnak zéró beleszólása van abba, hogy szóljon-e egyáltalán zene, és ha igen, mi. Márpedig zenének mindig szólnia kell, akár gyorsétkezdéről, akár bútorokat forgalmazó bevásárlóközpontról beszélünk.
„Évekig egy gyorsétteremláncban dolgoztam, leginkább éjszakai műszakban" - mondja Gyula, aki civilben slam poetry esteket szervez és saját maga is ír verseket. „A zene jórészt központi anyag volt, tehát sok étteremben játszották ugyanazokat a dalokat. Félórás rotációra emlékszem, amiben afféle kihívásmentes zenék mentek, pár hónapos váltásokkal. A legidegesítőbb zene trófeáját részemről a No Thanx kapja. Kilenc és fél óra alatt, félórás forgásban metálosként minden műszakban tizenkilencszer voltam kénytelen végighallgatni hogy „sííírtááál, vááártááál". Szinte sírtam, valóban... Párszor hoztunk be saját zenét lejátszóval, de a hajtás miatt nem élvezhettük igazán. Finnországban az ilyen forgalmas helyeken napközben is mehet valamilyen családbarát metál."
Egy másik olvasónk, aki egy bútorokkal kereskedő áruházlánc egyik üzletében pénztáros, egész kis listát készített a már november közepétől súlyos rotációban sugárzott karácsonyi dalokból. „Nálunk policy, hogy november elejétől óránként négy karácsonyi dalnak le kell mennie, és ezek természetesen olyanok, amelyektől még szenteste is rosszul vagyok" - írja. „A leggyűlöltebbek közé tartozik a Whamtól a Last Christmas, Mariah Careytől az All I Want For Christmas Is You, a Santa Claus Is Coming To Town, és természetesen a Jingle Bells, de néha nem tudom miért, valaki betesz egy Led Zeppelin albumot, ami kicsit enyhíti a szenvedést."
Egy másik olvasónk, aki jó ideig egy mobilszolgáltató üzletében volt eladó az egyik népszerű plázában, tömören fogalmaz. „Az összes háziasszonybaszó popzene - Dido és társai - az őrjöngésig fel tudott idegesíteni, pontosan úgy, mint a Soerii & Poolektől a Maximális extázis és bármi a Budapest Bártól. Azóta gyűlölöm az MR2-t."
A pult mögött
Sajnos zenegéppel felszerelt klasszikus késdobálóban dolgozó pultost nem sikerült megszólaltatnunk, de borítékolhatóan nem lehet szegényeknek könnyű életük, amikor hajnali négy órára a helyi erők nyolcvanharmadjára hallgatják meg csont hangerőn a Nagyecsedi Fekete Szemek valamelyik mulatós slágerét. Andrásnak viszont kellemesebb élményei vannak a pultozásról, habár azok sem mentesek minden feszültségtől.
„Szerencsére ha én voltam a pultban, akkor megválaszthattam a zenét is. A Dropkick Murphys nevű ír zenekar skótdudával megspékelt punkzenéjére szerettem a legjobban pultozni, hiszen mire másra lehet legjobb kedvvel sört csapolni, mint egy Guinness-vedelő brigantikból álló zenekar szerzeményeire. A klubban dolgozó biztonsági személyzet viszont annyira nem szerette ezt a zenét, és amikor már harmadjára forgott le a Sing Loud, Sing Proud! című Dropkick-album, egyikük odajött hozzám, és kedvesen megkért, hogy vegyem ki ezt a „skinhead szart". Szerencsére az AC/DC-ben meg tudtunk egyezni."
A hangszerbolt fenegyerekei
Aki emlékszik a Wayne világának klasszikus jelenetére, amelyben a főhős Wayne a leghíresebb Led Zeppelin dallal, a Stairway To Heavennel szeretné kipróbálni az új gitárját, ám az eladó lefogja a kezét, és egy „No Stairvay To Heaven" feliratú táblára mutat, érteni fogja. Tény, hogy a hangszerbolti dolgozók is keményen ki vannak téve az audioterrornak, hiszen a hangszervásárlók kilencven százaléka ugyanazokkal a dalokkal próbálja ki a gitárokat.
A budapesti Árkádia tulaja, Zoltán is megerősítette, hogy nem mindennapi kínzásnak vannak kitéve a boltban. „Régebben a Tankcsapdától az Egyszerű dal volt a legnagyobb sláger, és még manapság is előkerül néha. A Metallica Enter Sandmanje és a Deep Purple-től a Smoke On The Water is olyan alap gitárpróbálgatós dalok, amiket egy nap ötvenszer is hallunk, a csúcs viszont a Guns 'n Rosestól a Sweet Child O'Mine, amit a kezdő gitárosok általában rettenetesen pontatlanul és hamisan nyomnak."
Önnek mit kellett hallgatnia?
Ha ön is dolgozott olyan helyen, ahol keservesen rossz zenéket kellett hallgatnia az egész munkaidő alatt, akkor ne fogja vissza magát: öntse ki nekünk a szívét!