Szellemvasút, csak szellem és vasút nélkül, de félelmetesben
Ha Magyarországon, vagy legalább a közelében lenne egy épkézláb vidámpark, akkor jól tudnánk, hogy a szellemvasutak már rég kimentek a divatból. Az ijesztgetős látványosságok viszont töretlen népszerűségnek örvendenek világszerte, csak évek óta már nem kisvonattal szokás rajtuk végigutazni, hanem sétálni kell bennük. És a jobbfélékben nem motorizált próbababáktól kell megijedni, hanem profi színészek jelennek meg a látogatók előtt várt és főleg nem várt helyeken, akik személyes jelenlétükkel garantálják, hogy a látványból szituáció lesz, és a dolog nem fordul át félelmetesből nevetségesbe.
Erről a felállásról a régi elvarázsolt kastélyok is eszünkbe juthatnak, csak azokban általában nem voltak szereplők, ráadásul nagyobb részük inkább vicces volt, mint nyomasztó. Vagy kísértetháznak is nevezhetnénk egy ilyen intézményt, ha a koncepciónak bármi köze lenne a kísértetekhez, de természetesen semmi köze nincs hozzájuk, mert a kísértetek még régebben kimentek a divatból, mint a szellemvasutak. Helyettük tébolyult tudósok, mutáns lények és őrült gyilkosok lakják ezt a pincekomplexumot, amelyre így a legtalálóbb név a horrorház, vagy ahogy a Nightmare in Budapest weblapja fogalmaz, interaktív horrorszínház.
Teszteltük a helyet, a hely tesztelt minket
Egy olyan hely, ahol az emberre folyamatosan ráhozzák a frászt, nyilván veszélyes üzem, ezért a túra szabályokkal és figyelmeztetésekkel kezdődik. Ezek már önmagukban elég félelmetesek („akik nem tudnak végigmenni, nem kérhetik a belépőjegy visszatérítését!”), és ha sikerül utána a bejárati ajtó kulcsát megtalálni a bátor látogatóknak, kezdődhet maga a horror. Csoportosan kell végighaladni a földalatti labirintuson, és minden szoba más jelenetet rejt. Van, hogy egy színész már rögtön beléptünkkor fogad minket, de még félelmetesebb, ha nem így van, ugyanis a látogatók hamar rájönnek, hogy általában az üresnek tűnő szobákban sincsenek egyedül.
Az egyes szobákat csak néha köti össze valami pókhálószerűen vékony történetszál-foszlány, inkább az az ember benyomása, hogy egyik megelevenedett horrorfilm-kliséből botladozik, támolyog, óvakodik át a másikba. Minden egyes helyszín és minden egyes szereplő valahonnan ismerős lesz, akkor is, ha ön nem is különösebb horrorfilm-rajongó. A dolog ennek ellenére, illetve valószínűleg éppen emiatt tényleg félelmetes, annyira méghozzá, hogy akármennyire is élveztük, fél óránál többet valószínűleg nem nagyon bírtunk volna belőle. A túra hosszát mintha pont ránk lőtték volna be: nem merült fel, hogy feladjuk, de ennyi pont elég volt.
Amitől padlót fogtunk
A Nightmare in Budapest egyik fő erénye a remek kivitelezés. A díszletek egyszerűen zseniálisan meg vannak csinálva, ha néha idegesítő is, hogy annyiszor rezzentik össze az embert hirtelen éles zajokkal, a hátborzongatóan jó berendezésért bármilyen tortúrát megéri végigcsinálni.
Másrészt önmagában az a szituáció is nyugtalanító, hogy az ember egy díszletben van, és tudja, hogy most nem egy rendes ember beszél vele, hanem egy színész játszik neki, aki semmilyen megjegyzésre nem esik ki a szerepéből. A statiszták – akikhez egyébként tilos hozzáérni – ugyanis remekül lényegülnek át a horroházban. Színészként, azon a helyszínen, abban a szituációban felismerhetetlenek és félelmetesek. A túra utáni beszélgetéskor viszont lehetetlen volt bennük bármi rémisztőt felfedezni, pedig egyikük ugyanabban a jelmezben volt, mint bent.
Volt már, aki sírva rohant ki
Mint a Nightmare in Budapest két nyilatkozó kedvű statisztájától a túra után megtudtuk, a Bazilika mellett található pesti horrorház elődje Siófokon működött tavaly nyáron. Egy családi házat alakítottak át a készítők rémségek színhelyévé, és az ötletre annyira ráharaptak a turisták, hogy a szezon végeztével az ötletgazda keresett egy állandó helyszínt a fővárosban. Így született meg októberre a Nightmare in Budapest, aminek az azóta eltelt idő alatt már törzsközönsége is kialakult, hiszen a színészek garantálják, hogy nincs két egyforma túra, így aztán ha nagyon tetszik, többször is vissza lehet térni.
Persze nem mindenkinek a horror a műfaja, és aki nem szereti a félelmeteset, az jobb, ha nem jön el. A statiszták szerint az eddigi három hónap alatt volt már olyan, hogy sírva rohant ki valaki az egyik csoportból, de az is előfordult, hogy valaki a sötétben egy akaratlan mozdulattal véletlenül megütötte az egyik statisztát, aki éppen közel állt hozzá. Ha valaki ennél extrémebb reakcióra ragadtatja magát, például direkt odamegy az egyik színészhez, és úgy üt, akkor felkapcsolják a lámpákat, és kikísérik az illetőt – de ilyen még nem volt.
