horoszkóp

Call center, gyorsétkezde, jégkrémárus, avagy a legkellemetlenebb kényszermelók

2012.05.19. 14:59
Dolgozott már gyorsétteremben, mert annyira kellett a pénz, hogy nem válogatott? Esetleg call centerben, statisztaként vagy jégkrémárusként? A legszívatósabb kényszermelók témakörét feszegető körkérdésünkre számtalan elrettentő, vagy épp humoros történet érkezett.

Asztalcipelés és lufifújás

Igazi call centeres rémtörténetet eddig nem kaptunk, de a huszonkét éves Krisztián rövid leveléből már sejthetjük, hogy minden igaz, amit erről a munkáról mondanak. "Call centernél próbáltam eladni díjcsomagokat olyan embereknek, akik nem akartak új díjcsomagot. A lehető legkényszerebb meló volt, kevés pénzzel és egy főnökkel, aki velem cipeltette le a mahagóni íróasztalát az emeletről."

Ákos hosszú története viszont egyértelműen a viccesebb oldalát mutatja meg a diákmuka-szövetkezetekben uralkodó káosznak. "Volt éppen valami munkám, viszont még tagja voltam valami diákmunka-szövetkezetnek, amitől összesen egy normalis melót kaptam, azt is évekkel korábban. Egy nap csöngött a telefonom, a szövetkezettől hívtak, hogy mit csinálok másnap, nem akarok-e dolgozni. Mondtam, hogy nem, van más dolgom, meg egyébként is, most van munkám. Oké, az illető lerakta. Kicsivel később megint hívott, hogy nekik nagyon kéne ember másnapra melózni, majd miután ismét nemet mondtam, harmadszor is felhívott. Akkor már szinte könyörgött, és azt is belengette, hogy elég bő fél napot dolgozni, és megkapom a teljes gázsit. Végül belementem, mert olyan jószívű vagyok.

Ekkor árulta el, hogy öltönyben kell menni egy bevásárlóközpont frissen nyílt boltjába hostnak. Ehhez azt kell tudni, hogy az alkalmi munkáknál talán csak az öltönyt utálom jobban, de mindegy, másnap odamentem szép ruhában, na és mi volt a feladat? Egész nap egy konyhában kellett lufikat fújnom egy géppel. Olyan hatékony voltam a többiekhez képest, hogy délre telepakoltam a konyhát felfújt lufikkal, majd amikor már lépni sem lehetett, eljöttem."

Vannak, akiket a kényszer, és a korán kezdődő alkoholizmus visz rá arra, hogy eljátsszák azt, amit Bud Spencer, amikor új kamionra gyűjtött: jelesül a fagylaltárusítást. "Tizenhét-tizennyolc éves koromban akkora tartozást hoztam össze a közeli kocsmában, hogy egy nyáron keresztül lila jégkrémes robogóval jártam a tópartot, hogy eladjam azoknak a hülyéknek a jégkrémet, akik nem jöttek rá, hogy pár lépéssel arrébb jóval olcsóbban megkapják ugyanazt. Meglepően kevés ilyen volt, cserébe akkor jöttem rá, hogy a nyaraló gyerekek a legidegesítőbb embercsoport a világon. A tartozásom mellesleg ebben az időben is csak duzzadt, mert kereső emberként úgy éreztem, jár az a pár sörike" – írta Botond.

Statisztéria és gyorséttermek

Van, aki kamaszkorában arról ábrándozik, hogy sztár lesz, aztán jön a feketeteleves, legalábbis Dorottya levele szerint. "A legcikibb melóm az volt, amikor tizenéves koromban egy Bravo-fotózás erejéig el kellett játszanom, hogy Ganxsta Zolee-rajongó vagyok. Elmentünk többen, a Ganxsta meg talán a Dopeman egy gyöngyösi szállodába, ahol én kis naiv tizenévesként néztem, hogy hogy viszik a fiúk szobára az ótvar helyi táncoslányokat, miközben benyakalnak több üveg Jack Daniels't. Emlékeim szerint jó pénzt kaptam érte, de sajnos a fotósorozatot sosem láttam."

Természetesen nem maradhat ki ebből a felsorolásból a gyorséttermi rabszolga sem, ebben a kategóriában Nikolett szerzett tapasztalatokat. "Egyszer kétségbeesésemben elmentem egy gyorsétteremláncba dolgozni. Gyorsan kitanultam a kasszázást, aztán egyszer meggyanúsított egy holland házaspár, hogy nem húszezresből adtam nekik vissza. A végeredmény: rendőrség, kasszazárás, motozás. Legjobban mégis az fájt, hogy mivel hatórás műszakban dolgoztam, csak egy hamburgert és egy fagyit vagy kis krumplit ehettem naponta, míg a főállásúak sokkal többet."

A harmincéves Adélnak kedvesebb emlékei vannak a konyhai melóról. "Dolgoztam a Foma-1-en négy nyáron át is. Romlott rántott húst adtam el németeknek, egyszer Dieter Bohlennek is, de nem ismertem meg, csak a többiek mondták, hogy ő volt az. Jól fizető meló volt, és az egész bandánk ott dolgozott, szóval kábé folytattuk a fesztiválozást, ami abban az időben a Kottával indult és a Szigettel végződött."

A fehérgalléros kényszermeló is fájdalmas

A harminckét éves Juli igen hosszú leveléből pedig az is kiderül, hogy nem feltétlenül kell ahhoz gyorsétkezdében, vagy más, híresen kellemetlen helyen dolgozni ahhoz, hogy az ember nagyon rosszul érezze magát a szükségből elvállalt munkakörben.

"Hónapokkal azután, hogy kirúgtak az egyik munkahelyemről (média), ismerősök szóltak, hogy lenne egy recepciós állás egy nyugis művelődési házban. Könyörögtem nekik, fel is vettek. A bér nevetségesen alacsony volt, és napi három órát utaztam (pedig ugyanabban a városban volt a munkahelyem, mint ahol élek). A melót nem élveztem, de élni azért kellett valamiből, úgyhogy felmostam, beszedtem a tanfolyamok díját, és etettem a halakat. Közben megírtam egy szakdolgozatot is, de nagyon keresgéltem más lehetőséget. Szellemileg sem elégített ki a dolog, meg a lakásfenntartást nagyjából felemésztette a fizetésem. Ráadásul hiányzott belőlem az a fajta gyakorlatiasság, amit ez a munka igényel. (Tényleg bezártam minden ajtót? Nem maradtak elöl a zsírkréták? Nem számoltam el magam? Mindenkitől beszedtem a rajztanfolyam árát?) Amikor találtam egy szakmába vágó állást, le is léceltem.

A szakmába vágó állás viszont szívás volt, fél évig próbálkoztam beválni (=hülyére dolgoztam magam, hiába), amikor szóltak, hogy van egy állás, ami ugyan nem médiás, de előny az olyan tapasztalat. Sajtófigyelés, közleményírás, rendezvényszervezés, ilyesmik, mindez egy biztos állás formájában, versenyszférán kívül. Mentem, megpályáztam, megnyertem, aztán kisírtam a két szemem.

Sajtófigyelés nem volt, iktatószám-ellenőrzés, kávéfőzés igen. Meg gépírás, jó sok. Az órák olyan lassan folytak, mint a melasz, egy irodahelységben ültünk ketten, egy nálam jóval idősebb és tapasztaltabb, kedves nővel, és éreztük, ahogy ránk telepszik a por. Az első másfél munkanapom sírással telt, de az ott töltött három hónap alatt minden délelőtt tíz körül elbőgtem magam a gondolattól, hogy mások épp értekeznek, én meg itt elpusztulok, csendben. A munkámra is lett panasz, joggal: a művház óta sem fejlődött tovább a gyakorlatiasságom. A fizetés nevetségesen kevés volt, de nem kaphattam többet, továbbra is krumplin-tésztán éltem. Aztán megint ismerős szólt, hogy heló, van itt egy állás. Megkaptam, és bár azóta váltottam, inkább keresztre feszíteném magam, mint hogy szakmán kívül legyek."

Ön is fogadott már el kedvezőtlen munkaajánlatot kényszerből?

Ha igen, írja meg nekünk a Velvet email-címére, ebben a témában is várjuk a leveleket!