Apró trollkodásoktól a véres erőszakig
Az Eb-re is kiutazó olasz válogatottban csatárként szereplő Mario Balotellinek csak kisebb stiklijei voltak, azokból viszont rengeteg. Legendás volt például az a pillanata, amikor egy gól után felhúzta a mezét, hogy a nézőknek megmutassa a hasára írt "Miért pont én?" feliratot. Egy másik alkalommal egy quaddal őrjöngött a háza kertjében, megint máskor pedig tüzijátékrakétákkal majdnem felgyújtotta otthonát. Legutóbb azzal került a lapok címoldalára, hogy kijelentette: az Eb-n megöli azt, aki bőrszínére való finom utalásképp banánnal dobálja meg őt, illetve azt is kifejtette, hogy saját magát egy meg nem értett zseninek tartja.
Stig Tøfting, a már visszavonult dán futballista már jóval keményebb figura, mint Mario Balotelli. Kétszer is ült börtönben: először 1999-ben, könnyű testi sértésért, másodszor pedig 2003-ban, amikor egyszerre két férfit vert meg nagyon súlyosan.
John Terry, a Chelsea hátvédje majdnem ki is maradt az angolok Eb-keretéből a balhéi miatt. A most harminckét éves focista már több mint tíz éve az egyik legproblémásabb brit játékos: a szeptember 11-i terrortámadások idején többek közt híradót néző amerikaiakat inzultált részegen, illetve étellel dobálta őket, kicsit később három játékostársával szétvert egy londoni nightclubot, kenőpénzt fogadott el egy újságírótól, valamint egykori csapattársa, Wayne Bridge barátnőjét, Vanessa Peroncellt is felszedte, miközben már rég családos ember volt.
A jelenleg a Queens Park Rangers középpályása, Joey Barton nem is igazán a futballtudása, hanem a botrányai miatt tanyázik állandóan az angol lapok címoldalán. Először egyik csapattársa szemébe nyomott égő cigit egy összeszólalkozás során, később pedig egy másikukat ütötte meg egy edzésen úgy, hogy az eljáult. Nem sokkal később, 2008-ban néhány haverjával együtt félholtra vert egy férfit egy liverpooli gyorsétterem előtt. Utóbbi esetért féléves szabadságvesztéssel jutalmazták.
A neve ellenére virtigli brit Paul Gascoigne, akire az angol szurkolók a szeretetteljes Gazza becenevet ragasztották, nemcsak mint kiváló középpályás – ötvenhétszer volt angol válogatott, és játszott többek közt a Boston United, a Tottenham Hotspur és a Lazio soraiban is –, de mint az egyik legnagyobb futballtroll is bevonult a történelembe. A ma már visszavonult Gazza igazából külön cikket érdemelne, annyi baromságot csinált életében. Többek közt macskaszarral töltött süteménnyel kínálta csapattársát, egy másikat levizelt, míg az aludt, egy szál semmiben sétált be egy elegáns étterembe, elkötött egy emeletes buszt, valamint terepjáróval rombolta ízzé-porrá egy elit szálloda golfpályáját.
Futball=háború
Végül lássuk azt a három emblematikus játékost, akik a focipályát is összetévesztik a csatatérrel. A Lazio és a Juventus egykori játékosa, Paolo Di Canio legalábbis győztes hadvezérnek érezhette magát, amikor az épp rúgott gólt hitleri karlendítéssel ünnepelte meg. Később persze magyarázkodhatott.
Eric Cantonának, a francia származású, de a brit Manchester United színeiben hírhedté lett játékos már fiatalkorában is voltak magatartásproblémái: egy-egy felgyelmi ügyénél rendszeresen inzultálta az őt elítélő bizottságot. Azonban ez mind semmi ahhoz képest, amivel végül bevonult a legsuttyóbb játékosok pantheonjába: ezzel a rúgással, amivel egy őt inzultáló drukkert intézett el.
Végül természetesen 2006-os világbajnokság drámai zárójelenete sem maradhat ki, amikor is is az olasz-francia döntőben Marco Materazzi beszólt valamit a francia csapatkapitány Zinedine Zidane-nak, aki pedig csattanós választ adott: úgy fejelte le a kötekedő olaszt, hogy az egy krumpliszsák kecsességével vágódott rögvest hanyatt. Zidane-nak ráadásul ez volt élete utolsó tétmeccse; a világbajnoki aranyérem helyett pedig egy mémmé vált jelenettel búcsúzott.