Kis ország, sok műsor
Azt értjük, hogy két kereskedelmi tévénk is van, és az ott dolgozók is érzik, hogy nagyon szereti a nép az egyszerű gyermekét, aki átlagos senkiből hangszálistenné változik, de ez nem változtat azon a tényen, hogy tízmilliós ország vagyunk. Annyira nem lehetünk pökhendik, hogy azt higgyük, hogy valami különleges nemzeti adottságnak köszönhetően ilyen sok tehetséges énekesünk van. Ehhez képest van évente minimum három tehetségkutatónk, a Voice előtt a Megasztárt futtatta a TV2, az RTL-nek pedig ott van az X-Faktor mellett a rosszul álcázott énekversenyként képernyőre kerülő Csillag Születik. Ez olyan, mintha Londonnak három tehetségkutatója lenne, pedig ott többen laknak kétmillióval, mint egész Magyarországon. Egy év alatt nem nőnek ki a földből egyéniségek.
Visszafogott a zsűri
Kik szoktak zsűrizni? Az egy dolog, hogy nincs olyan jellegű ikonunk, mint az „igazi” Voice-ban szakértő Christina Aguilera (bár a rossznyelvek szerint talán pótolhatná őt a Tv2 egy Fresh Andival), de még azokat is jól láthatóan visszafogják, akik amúgy tudnának szórakoztatók lenni. Elég csak megnézni egy Beatrice-koncertet, hogy kiderüljön, Nagy Feró simán tud még a legprosztóbb stílusban osztani bárkit, ehhez képest az X-Faktorban az ennek a herélt változataként felfogható közepesen trágár nagybácsihumort hozza. Itthon ennyi fér bele a tévébe. Ha jól értelmezzük, Malek Milkósnak kéne betöltenie Simon Cowell szerepét, de egyrészt Malek kedves, másrészt az ő amerikai portfóliója sem annyira tiszteletet parancsoló, mint amennyire azt el akarják adni. A most indult Voice zsűrije valamivel ízlésesebben lett összeválogatva, csak itt a nagy öreg eljátszására hivatott Somló Tamásról tűnik úgy, hogy inkább otthon aludna.
Szolgalelkű indulók
Persze kivágnak részeket a műsorból, ezért nem vehetjük biztosra, de a tévéadások alapján nagyon úgy tűnik, hogy a tehetségkutatók versenyzői egytől egyig birkák, akik tényleg elhiszik, hogy a reménytelenül belterjes popzenében valamit elérők felé kötelező tiszteletet nyilvánítani. Nehéz elhinni, hogy ameddig a vasfüggöny mögött Demi Lovatót egy induló úgy leosztotta az autotune miatt, hogy a parasztkirály Simon Cowell is csak vigyorogni tudott, addig itthon senkinek nem jut eszébe megemlíteni Geszti Péternek, mit művel már 1992 óta a Rapülők, a Jazz+Az, és most épp a Gringó Sztár élén.
Persze nem csak ebből lehet emlékezeteset produkálni, de azért az emberi sorsokra mindig nagyon figyelő tehetségkutatókról elég szomorú képet fest, hogy még az első 4-5 helyezettből is csak a győztesre lehet emlékezni, és általában rá sem azért, mert olyan kirobbanó egyéniség volt.
Sok dráma
A tehetségkutatóknak fontos része, hogy a nézők magukénak érezzék a versenyzőt, ha sajnálják is valamiért, az a legjobb. Ezzel persze együtt lehet élni, de az tényleg érthetetlen, hogy a rövid idő alatt kétszer is besülő Zámbó Krisztián benntartása mellett mivel akarják megtartani a zenei tehetségkutató imidzset, ahelyett hogy a Jimmy-féle királydráma újabb állomásaként adnák el az egészet. Ebben egyébként nem is állunk annyira rosszul, az eredeti franchise-okban talán még arcpirítóbban építenek az egyéni sorsokra, csak ott legalább igyekeznek jó énekhangokkal kiegészíteni a népmeséket.
Érdektelen zene
Az átlagos magyar zenei ízlésről nagyon sokat mond, hogy a tehetségkutatók minimális változtatásokkal évről évre ugyanazokat a kötelező slágereket vonultatják fel, hiszen ezeket ismeri mindenki. Ezt is lehetne menteni, hiszen a briteknél kifejezetten gyakran variálják meg kicsit az eredeti dalokat, kicsit közelebb hozzák őket a versenyzőkhöz. Bár a végeredmény ott sem mentes a felesleges frazíroktól, még mindig jobb a helyzet, mint itt, ahol általában szolgai módon ledarálják az eredeti dalokat, hiszen úgyis csak azt várja mindenki, hogy Keresztes Ildikó elbőgje magát. Ha mégis variálnak valamit, az is garantáltan r&b-s üvöltözést jelent, ami megint sokat mond arról, milyen elképzeléseink vannak a jó énekesekről.