Ki a kánikula igazi hőse?

Folyamatosan a tűző nap alatt jár-kel (olykor egyenruhában, feketében), és próbálja menteni a menthetőt, hátha nem változik sivataggá a gondosan begyepesített és telebokrolt közterület. És gyaníthatóan ritkán állhat be a locsoló alá.

Komoly fizikai munkát végez, ami hűvösebb időben is megterhelő, de a hőségriadó alatti aszfaltozást, sínkarbantartást, légkalapácsozást még ellenségeinknek is csak elvétve kívánjuk. Nem véletlenül ellenőrzik az ilyen munkavégzéseket gyakran a hatóságok, jó, ha a munkaadó betartja az óránkénti kötelező pihenőidőt, és a védőital-szolgáltatást.

Hőségben, jó magasan dolgoznak, ahonnan azért nem olyan könnyű leugrani és hűvös helyre húzódni. Megszédülni meg pláne veszélyes.

Rettentő vastag egyenruha a kánikulában, aszályos időkben lángoló gyárak, telepek, szántóföldek; rendkívül vastag egyenruha és folyamatos fizikai-szellemi megterhelés. És a felelősség. Hősök.

„A régi mentők nagy részében nincs légkondi - legalábbis ezt mondták nekem a mentősök, és elviselhetetlen a meleg" - fejtette ki egyik kolléganőnk. Ehhez jön még a tűzoltóknál is említett felelősség, a fizikai és lelki megterhelés.

És nyilván ők sem maradhatnak ki: kánikulában a bűnt üldözni is rettenet (na nem mintha amúgy jó poén lenne), és most képzeljék el a közlekedést irányító rendőrök helyzetét is. A tűző napon állnak, folyamatosan koncentrálnak, és a meleg miatt hiperfeszült autósokat próbálják biztonságos folyammá terelni.

Fent lóg a semmiben, tűz rá a nap, és ha esik, nagyot esik. Folytassuk? Minek.

Akár egy kifőzde konyhájában, akár egy balatoni lángssütödében dolgozik valaki, ötven fok körüli hőmérsékletben, zárt térben tölti a napját, ráadásul ételszagban. És egy pillanatra sem lehet meggondolatlan, nem felejthet itt-ott dolgokat, mert még a végén tönkreteszi az ételt, és romlott tejszínhabot fúj a halízű gofrira.