Egyáltalán nem ismertem fel könnyen elsőre, pedig viszonylag sok fotót láttam róla előzőleg, de mentségemre legyen mondva, hogy Zahorán Bertold, a Trendattack modellje baseball-sapkában várt rám, egy kávézóban ülve, és az arca alig látszott. Persze ez nem jelenti azt, hogy ne lenne ő feltűnő jelenség, ha éppen nem álcázza magát: kávézás után sétáltunk fél órát a városban, és rengetegszer észrevettem, hogy a járókelők nagy részének megakad rajta a szeme. Pedig a hamarosan kezdődő divathét miatt éppen hemzsegtek Milánóban a férfimodellek, de Zahorán Bertold, úgy látszik, még közülük is kitűnik. Mondjuk hozzá kell tennem, hogy szerintem sokkal jobban áll neki, amit magától hord (vagy legalábbis amit aznap felvett), mint amiket a divatbemutatókon ráadtak.
Én javasoltam egy fagyizást, amikor pont egy nagyon jó hely előtt mentünk el, de abból nem lett semmi. Csak kávéztunk, mert mint kiderült, a bemutatószezonban egy férfimodell is csak kávén és csirkesalátán él, nem csak a lányoknak kell vigyázniuk arra, hogy mit fogyasztanak. A fiúk maximum megtoldják a diétát egy kis erősítéssel esténként a szálláson. Utólag persze hülyének érzi magát az ember, hogy hogyan juthatott egyáltalán eszébe egy modellt két nappal a divathét előtt fagyizásra csábítani, de Zahorán Bertoldnak a szeme se rebbent, egy udvarias mosollyal visszautasította az ötletet.
Szóval azt mesélte el a kávé mellől, hogy húsz éves és Mezőberényben született. A középiskolában kollégista volt, sporttagozatra járt, és mindkettő nagyon jól jön most neki a modellkedéshez: egyrészt hozzá van már szokva, hogy sosincs otthon a családdal, másrészt ugye a sporttól a már meglévő adottságai mellé olyan fizikuma lett, hogy annak alapján a férfimodell-szakma legmagasabb csúcsainak közelébe került. Megjegyzi egyébként, hogy kicsit nagydarabnak számít a manökensrácok egy részéhez képest, ezért például a londoni divathéten nem is próbálkozott a castingokkal, mert az ottani tervezők a kifejezetten vékonyakat részesítik előnyben. Párizsban és főleg Milánóban meg New Yorkban azonban más a helyzet.
És más Kínában is. Zahorán Bertold ugyanis ott kezdte a modellkedést, mert ugyan még a középiskola alatt ajánlották neki, hogy dolgozzon manökenként, az érettségit azért még letette Magyarországon, és csak azután vágott bele. És nem, a modellpálya még neki sem rögtön a Givenchynél kezdődött, hanem elment öt hónapra Pekingbe, ahol főként katalógusokhoz állt modellt, heti sok órában. Az emberek azt hiszik, hogy ez a pálya egy főnyeremény, mert az ember nem csinál semmit, viszont utazik és keres nagyon sok pénzt – na ez az elején biztosan nincs így, még a legszerencsésebbeknek sem. Itt is keményen és kitartóan meg kell dolgozni azért, éjjel-nappal idegenektől körülvéve, hogy az ember feljebb jusson. Ráadásul gyakran olyan körülmények között, amikhez egy átlagos magyar tizenéves enyhén szólva nincs hozzászokva.
A modellpályán pedig egyvalamit nem lehet: panaszkodni. Zahorán Bertold sem tette ezt, még nekem sem, pedig nekem nyilván azt mondhatott volna, amit akar, mert nem tőlem függ a karrierje. Mesélt viszont egy sztorit, amikor arról kérdeztem, hogy mit csinál, ha nagyon nem tetszik neki a ruha, amit éppen viselnie kell. A kérdésre azt válaszolta, hogy ha nagyon nem tetszik neki a ruha, akkor természetesen nem csinál semmit – viszont egyszer együtt dolgozott egy sráccal, aki kerek perec megmondta munka közben, hogy ő nem hajlandó felvenni azt, amit éppen rá akartak adni. Nem tartottak igényt többet a fiatalember szolgálataira.
Zahorán Bertoldnak azonban összejött, ami annyi mindenkinek nem, a milánói divathét után már Párizsból írta meg, milyenek voltak az első napjai az olasz divatfővárosban, elégedett-e azzal, hogy hány divatbemutatóra sikerült bekerülnie: „az első nap Versace napi exkluzívban voltam, ami annyit jelent, hogy azon a napon kizárólag az ő kifutójukon sétálhattam végig. A második napon volt a Tod's és a harmadik napon az Emporio Armani. Ez volt ide az első utam, elégedett lehetek, sikerült felkelteni rám az érdeklődést, a show-k mellett még egy magazinfotózásra is behívtak.”
Sajnos Milánót nem sikerült megszerettetnem Zahorán Bertolddal, bár már évek óta itt töltöm az év kb. felét. Valószínűleg azért nem, mert én magam se szeretem különösebben. Ő utólag mindenesetre ezt mondja milánói élményeiről: „a városnak az elején nehéz volt megtalálni a szépségét, de ez amiatt lehet, mert az egész nap rohanás volt, hogy odaérjek mindenhova. Nagyon sok emberrel ismerkedtem meg és volt alkalmam régiekkel is találkozni. Mint várost, Párizst jobban szeretem, de Milánó közelebb lesz hozzám, mert azon a piacon nagyobb rám az érdeklődés. Nagy élmény volt személyesen találkozni Giorgio Armanival vagy akár Donatella Versacéval is, és még nagyobb öröm, hogy dolgozhattam is velük.”
Élete első milánói divathete után most következik élete második párizsi divathete, ahol máris túl van egy újabb Givenchy-bemutatón, ahol többek között Irina Shaykkel, Cristiano Ronaldo feleségével pózolt a show után, valamint két másik szupermodellel is, Isabeli Fontanával és Candice Swanepoellel. Aztán Párizs után remélhetőleg még egy hosszú és sikeres modellkarrier következik. Azután pedig, ha annak is vége, Zahorán Bertold azt tervezi, hogy visszatér a sporthoz-egészséghez: edzőként, táplálkozási tanácsadóként helyezkedik majd el.
