Utoljára pár évvel ezelőtt jártunk a Biarritzban, akkor egy hétvégén is nyakkendőt viselő juppival és néhány kaliforniai autóversenyzőként bemutatkozó fiatalemberrel kellett közelharcot vívnunk a teraszi székekért. A szomszédból fennhangon elordibált, főkent a kokainról szóló, lebilincselően vagány sztorik szinte alig engedtek figyelni bennünket az ételekre, így éreztük, hogy a rossz szájíz ellenére muszáj lesz még egyszer felkeresnünk a helyet. Nemrég a Torkos Csütörtök kapcsán, kicsit félve ugyan, de ismét betértünk. És nagyon kellemesen csalódtunk.
Kissé szlogenszerű
A Parlament melletti Biarritzról viszonylag kevesen tudják, hogy létezik, mi is csak a honlapjukról tudtuk meg, hogy milyen régóta (1938). A magát a magyar és a "fúziós minőségi konyha" tengelyén elhelyező, deklaráltan a "francia könnyedséget" és az olasz ízvilágot ötvözni kívánó Biarritz sokkal jobb, mint amit a hangzatos szavak olvastán sejtenénk. Itt ugyanis tényleg jól főznek.
Kockázatmentes siker a Biarritzba vinni randinkat, anyósunkat, esetleg fontos külföldi diplomata vagy politikus vendégeinket, még ha a berendezés kicsit a nyolcvanas évek szerénységét idézi is. A konyha megbízhatóan hozza a magyar specialitásokat, éppúgy, mint a nemzetileg nem pontosan belőhető bárány-, hal- és kacsaételeket. Kicsit zavarba ejtő volt, hogy ennyi minden mellé minek még a thai és "wokban sült" vonalat erőltetni, vagy a ragus papardellét, ami azóta ciki, amióta a Don Pepétől is lehet rendelni Kispestre.
Nehéz lenne kritizálni
Lévén, hogy féláras nap volt, gyorsan és céltudatosan rendeltünk. Innentől kezdve folyamatosan értek bennünket a kellemes meglepetések. Végigettünk minden fogást, és egyik elégedett hümmögésünk követte a másikat. A húsleves maceszgombóccal hibátlan, a sütőtökleves curryvel és pirított magvakkal pedig kellőképpen krémes, és nem is bántóan pikáns. Így megérdemelten kapott 9 pontot a 10-ből.
A borókás őzpörkölt sem tűnt mirelitnek, ami ritka egy olyan gasztronómiai közegben, ahol friss vadhúsételre csak erdészházban van esélyünk. A pörkölt mellé köretként felszolgált aranyszínű puliszkát is nehéz lenne kritizálni. Másik főételünk, a red snapper - mely magyar elnevezés hiányában így szerepelt az étlapon - szintén jó választás volt. A valóban vörös színű és gonosz arckifejezésű hal pont eléggé átsütve, mégsem túl szárazon érkezett. Mellé kevert salátát kaptunk, amiben ugyan kicsit sok volt a rukkola, de ez, úgy tűnik, járványszerű manapság a budapesti éttermekben.
Ördög a részletekben
A díjnyertes főételek után a desszertben gyengébben teljesített a Biarritz. A royal kocka narancsos karamellel még sikeres próbálkozás volt, bár egy kicsit tömény. Az édes mákos pasztával dugig töltött palacsinta, azaz a mákos álom, viszont túlságosan nehézre sikeredett.
Összességében nagyon elégedettek voltunk, még akkor is, ha az étterem a minőségnek megfelelően inkább drága, mint reális árfekvésű. Szerencsénkre most valahogy a fukszos, terepjárós, hidrogénszőke csajok is elkerülték a környéket. Az adagok nagysága elegáns: minden épp egy hajszálnyit volt kevesebb annál, mint ami a nyomasztó telezabálás kategóriájába tartozik.
Néhány apró részletben viszont kissé megcsontosodott az étterem. A berendezés tiszta nyolcvanas évek, a pincérek outfitje sem éppen előremutató, bár tiszta és rendezett. A weboldalukon látható kisfilm snittjei pedig a kilencvenes évek gimnáziumi filmes vágószakkör év végi vizsgamunkáját idézik, az alatta futó álmos szöveg szintúgy. Kár, mert ennél sokkal többet érdemel ez az étterem.
|