Az idei Kékszalag vitorlásverseny szinte celebritásmentes, csak Szulák Andrea és a Pécsi Sasok jelentek meg állítólag, de őket se lehetett látni. A Kékharisnya nevű női hajó beszámolója bizonyítja: testnek és léleknek egyaránt jó tesz a vitorlázás.

Az elmúlt hétvége minden kétséget kizáróan bebizonyította, hogy a híresztelésekkel ellentétben a vitorlázás igenis lehet női sport, csak gyakorlott legénység kell hozzá. Célszerű gyermekünket azonnal beíratni egy balatoni vagy velencei tavi klubba, ha húsz év múlva eredményt szeretnénk látni.

Csajok a fedélzeten

Nem arról van szó, hogy csak úgy beülünk egy hajóba, minden előzmény és gyakorlat nélkül: kis csapatunk megfelelő kiképzésben részesült az elmúlt évek során. Egészen Charlie angyalai-feeling, mikor öt lány vihogva felszáll a szinte értelemszerűen Kékharisnya névre keresztelt kis vitorlásra (ami jelen esetben egy Sudár Regatta) és nekivág a Balaton legrangosabb versenyének, az idén harminchetedszerre megrendezett Kékszalagnak, hogy megtegye a Keszthely-Kenese távot.

Tekintse meg képeinket!
Természetesen, mint gondos csajok ügyelünk rá, hogy a várhatóan egy-másfél napos túra alatt legyen mit ennünk-innunk, a fedélzeten van kefír, gyümölcs, felvágott (mert szerencsére ebből a csapatból senki se vega) sajt és bor, víz és kóla, Jagermeister. Van továbbá nagy mennyiségű mosolygás, fáradtság, és izgalom, egyszóval minden, ami kell. Ráadásul borzasztóan korán reggel van, de hát a versenyzés már csak ilyen.

Mint már az Index írta, idén újra rekordszámú versenyző állt rajthoz péntek reggel fél tízkor Füreden. El lehet képzelni, milyen látványt nyújt a 431 hajó, ahogy próbálja felvenni a megfelelő pozíciót, a szinte nemlétező szélben.

4 évszak

Az időjósok enyhén szeles hétvégét jósoltak, de azok a nevezettek, akik leadták mobilszámukat, abban a szerencsés helyzetben részesültek, hogy magától Aigner Szilárdtól kapták az smseket. A meteorológus figyelmeztetett a közeledő időjárási viszontagságokra, igaz csak naplementéig, ameddig egy rutinos vitorlázó szeme is ellát. Sőt, a nagy fekete gomolyfelhőt még egy hülye is megismeri, de azért megadjuk a pontot a T-mobilnak a jó szándék miatt. Igaz, az idei repi-polójukra olyan apró betűvel szedték, hogy Kékszalag, hogy a verseny legidősebb indulója, az 1916-ban született Szabó Józsi bácsi már biztos nem tudta elolvasni. Éjszaka, mikor szintén jólesett volna egy-egy sms, kedvenc meteorológusunk feltehetően éppen színes szivárványokról álmodott, míg a versenyzők hol a szelet, hol az enyhülést várták.

A világért se szaladnék előre, csak épp megemlítem, hogy minden éghajlati öv időjárásával találkoztunk ezalatt az egy nap alatt. Havazni valamiért nem havazott, igaz, azt nem is ígérték. Kenese felé, a nap még süt, a szél hátunk mögül fújdogál, így a spinakkerünk (az a szép, golyó formájú vitorla) kiáll, az egész út a keleti partig nyugodt ringatózásban zajlik, csak a kenesei bójánál kerülünk kisebb anyázásba, de ez szinte természetes. Ilyenkor minden vitorlázóban felmegy az adrenalin, meg aztán, amúgy sem veszélytelen egy ekkora jószággal manővereket végrehajtani, a bóját meg mindig mindenki a lehető legközelebbről akarja venni.

A jelenetet úgy kell elképzelni, hogy az egyik hajó legénysége különböző furcsa szavakat ordibál a másik hajó legénységének, a csúnya szavak mellett, ami körülbelül így hangzik; "backboard bazmeg", vagy "belső hely, belső hely", "csináld meg a 720-at, különben óvunk" ami nem szakavatott füleknek valószínűleg semmit nem jelent, de ők feltehetően nem ülnek a kormánynál. Ilyenkor a versenyzők megvitatják a vitorlázás alapvető szabályait, és erre felhívják ellenfelük figyelmét is, akik ha valóban szabálytalanok, akkor bizony pörögniük kell körbe-körbe, hogy ne zárják ki őket a versenyből.

Vihar előtti sms-jelentés

A bójavétel után még mindig nem tűnhet a vitorlázás a föld legextrémebb sportjának, és ez egészen így megy Révfülöpig, ahonnan azonban már konkrétan ki lehet venni az egyre sötétebb viharfelhőket. Ránk, jó érzékkel, telefonon hozzák a frászt, miszerint Badacsony fölül száz kilométeres szél közeleg, húzzunk le mindent, vegyünk mentőmellényt és rettegjünk.

Klikk a képre!
A csapatunk nagy részének ez már nem az első Kékszalagja, sőt kapitányaink fél életüket a vízen töltötték, tehát ismerik a Balatont. Így annyira nem esünk kétségbe, de azért inkább félünk, mint megijedünk, és betekerjük a fokvitorlát, igaz csak tíz percre.

Innentől jön az edzésrésze a sportnak, ugyanis a szél hirtelen támad fel, mindenkire szükség van, hogy rendesen kiüljük a hajót, a vitorlát húzni-engedni is fárasztó dolog. Ez fokozottan érvényes a kapitányra, aki ekkor már közel tíz órája fogja a kormányt, és éppen azon izgul, hogy mire visszaérünk Popeye-t meghazudtoló alkarja lesz.

A viharnak nagyobb a füstje, mint a lángja, a 100 km/órásnak beígért szél maximum 70 kilométeres, de azért dönti a bárkát, elő is kerül a jageres üveg, meg az összes magunkra húzható, állítólag vízhatlan vitorlásfelszerelés, hiszen a szél mögött már látható az eső, bár az nem, hogy valójában jég. A verseny egyéb helyein levő hajók is hasonlókat kaptak, csak esetleg más sorrendben, hiszen eddigre már igencsak szétszakadt a mezőny: az abszolút első hajó, a Liza már majdnem Keszthelynél járt.

Az igazi túrázó érzés úrrá lesz rajtunk, már mindannyian átérezzük a verseny kihívás részét, kipukkantjuk hát az egyik rosét, majd gyorsan bekeverjük fröccsnek egy másfeles palackba, hogy könnyebben csússzon. Elkezd szakadni a jég, így nem csak vizes, hanem fájdalmas is a vihar. Aztán egyszer csak abbamarad, de az eső innentől kezdve befutásig vissza-visszatér, hogy véletlenül se legyen egy pici nyugtunk.

A fifty-fifty életet ment

Valahol Keszthely előtt összefutunk azzal hajóval, mely kimentett egy lengyel turistát. Megkérdezzük, hogy legalább jó csaj volt-e, de pechjükre pasi volt. Állítólag fejébe vette, hogy átússza a Balatont, mert akkor még nem esett, hát nem jött össze neki. Sokat nem tudunk beszélgetni, a köztünk fennálló sebességkülönbség miatt, így jó szelet kívánunk egymásnak, ahogy a nagyok és suhanunk tovább. Ismételten megállapítjuk, hogy Badacsonyt képtelenség a hátunk mögött hagyni. Ez vonatkozik a visszaútra is; mikor az ember azt hinné, már legalább Révfülöpnél jár, a GPS kijelzőjén az "te csak azt hiszed" felirat jelenik meg, mert hogy valójában az még mindig Badacsony.

Éjszakázás a vízen

A keszthelyi bója hasonló a keneseihez, csak ekkorra már lement a nap, olyan tizenegy óra lehet, persze az ordítozás elmaradhatatlan, sőt mi hallani vélünk egy koccanást is. A visszaút Füredre már nem tűnik olyan szórakoztatónak: hideg van, esik, semmit nem lehet látni. Ráadásul a szél is viccelődik; hol eláll, hol beerősödik, és bár mi azt hisszük, hogy csak hetedikek vagyunk a hajóosztályunkban levő harminc indulóból, miután kivilágosodik Tihany körül, kiderül, valójában másodikak. Ez abból látszik, hogy míg mi ülünk a szélcsendben, tőlünk 10 méterre elrohan két legnagyobb ellenfelünk, majd a harmadik is, tehát lecsúszunk a dobogóról, ami így hajnali öt magasságában heves hisztirohamot vált ki némelyünkből. 137.-nek érünk be 06:06-kor a 431 hajóból, így egyértelműen kiérdemeljük a legeredményesebb női hajó különdíját, egy kupát, aminek nagyon örülünk azért, és ezúton toborozunk újabb hajókat, fedélzetükön vállalkozó szellemű hölgyekkel.

A közel huszonnégy óra, amit a vízen töltöttünk, minden szempontból kielégítő volt. Először is megint bebizonyítottuk, hogy bizony a csajok is meg tudnak birkózni árboctörés nélkül a nagy széllel, másrészről igazi csajbuli közben tudtunk sportolni. Sőt, az is kiderült, hogy nem vagyunk cukorból, és egyáltalán nem nehéz vödörbe pisilni, egy nap akár többször is.