A kineziológia lényege, hogy a test és a lélek elválaszthatatlan viszonyban vannak egymással. Azokat a dolgokat, amik a lélekkel történnek, az izomzat is elraktározza, így egyfajta memóriaként bármikor előhívhatók onnan, izomteszteken keresztül.
Az élet nem habostorta
A II. kerületi Relax Spába azért érkeztünk, hogy egy szakavatott kineziológus segítségével izomzatunk reakciójából választ kapjunk arra, hogy miért, és pontosan mióta gondoljuk azt, hogy az élet nem feltétlenül csak rózsaszín. Miért érezzük magunkat elégedetlennek még akkor is, ha mindenünk megvan, és miért a barátnőnk cipőjére vágyunk, ahelyett, hogy a sajátunknak örülnénk.
A rövid bemutatkozó beszélgetés után a tárgyra tértünk. Megtudtam, hogy a kineziológia egy kicsit komolytalanabb, mint a pszichiátria, de azért ez is az ember lelkével foglalakozik. Van mindenféle ágazata, de mivel nekem nem krónikus testi fájdalmam van, nálam inkább egy "vegyes" eljárást kell alkalmazni, az úgynevezett "Healing Touch"-módszert.
Az elméleti bevezető után következtek az izomtesztek. Ehhez előre kellett engednem mindkét karom, miközben a kineziológus a lábam elé ült, pont úgy, hogy kényelmesen tudja fogdosni az alkarom könyöktől csuklóig tartó részét. Első körben ki kellett deríteni, hogy reagál-e egyáltalán az izomzatom bizonyos információkra. Enélkül ugyanis felesleges lett volna bármilyen komolyabb tesztbe is belekezdeni. A kineziológus kérte, hogy szólítsam a nevemen magam, majd később azt kellett mondanom, hogy egy zöld levelibéka vagyok. Mint megtudtam, ebből derült ki, hogy a karizmom máshogy reagál, ha igazat mondok és akkor is, ha hazudok.
Levelibéka vagyok
Miután megtudtam, hogy izomzatilag nagyon is rendben vagyok, a kineziológus elkezdett egytől tízig számolni, arra figyelve, hogy hányas számnál reagál, azaz húzódik össze az izmom. Ezt úgy hatszor elismételte, miközben egy füzetbe lesve olyanokat mormolt magában, hogy kell-e nálam "rózsatesztet" végezni, vagy "önpusztítót". Az alkarom a tesztek lehetőségére állítólag azt reagálta, hogy igen, kér ilyesmit, így a kineziológus megint számolt lassan tízig a karomat tapogatva, és leírta a számot, amelyikre az izmom összerándult. A fura, teljesen tudománytalannak tűnő szertartás során nem derült ki pontosan, hogy mi derül ki, de annyit megtudtam, hogy alkarom tudja, hogy mi van a lelkemben, és majd szépen megbeszéljük, hogy mit is mondott a testem.
A kezelés következő részében mélymeditációs állapotba kerültem, ami valóban nagy élmény volt. Ugyan teljesen a tudatomnál voltam, mégis mintha félálomban lebegtem volna, amitől megeredt a nyelvem. Persze figyeltem is arra, hogy kellőképpen elengedjem magam, mert leszámítva az alkoholos állapotot, meglehetősen erős bennem a kontroll, így nagyon ritkán mondok el olyasmit, amit nem akarok. Főleg, ha rólam van szó. Amikor már éreztem, hogy valóban ellazultam, a kineziológus kérdezgetni kezdett. Alig vártam a pillanatot, hogy végre kiderüljön, hogy mit is mondott a karom. Sajnos azonban, csak tovább erősödtek az eddigi kételyeim. Az oldalamnál helyet foglaló szakember mindjárt azzal kezdte, hogy a tesztek alapján úgy tűnik, velem valami nagy dolog történt tizennégy évesen. Ami persze rossz volt, egy férfirokonnak is köze volt hozzá, és képben volt egy népcsoport is, ami nem kizárt, hogy valamiféle etnikum.
Valami van a családban
Az eddig is inkább hókuszpókusznak tűnő eljárás során most éreztem először, hogy itt valami nagyon nem stimmel. Egyrészt azért, mert nálam nagyon könnyen beletrafálhatott volna a kineziológus valami nagyobb gikszerbe ha mondjuk a 16. életévemtől a 27-ig választ egyet, de speciel 14 évesen teljesen rendben volt körülöttem minden. Másrészt nekem ez a férfirokonosdi már régóta gyanús. Régi feltételezésem ugyanis, hogy az ilyen valódi és ál-lélekbúváros eljárások során vagy az derül ki, hogy a lánygyermek szerelmes az apjába, a fiú az anyjába, vagy valamelyik verzió vice versa, mert hát az egyik csak bejön. "Népcsoportokhoz" pedig sohasem volt közöm az életemben. Valójában nem is tudom, hogy pontosan mik azok.
A hallottakra ugyan nem kezdtem el hangosan röhögni, de valahogy ettől a ponttól nem sikerült komolyan vennem a dolgot. Bár azt megfejtettük, hogy valószínűleg a bolond, a szexről gyakran részletekbe menően beszélő unokabátyám lehetett az illető férfirokon. Őt tényleg mindig utáltam, bár arról a mai napig nem sikerült magam meggyőznöm, hogy ez törést jelentett volna a lelkemben. Az sem volt teljesen világos, hogy hogyan lett a rám legjellemzőbb mondat az, hogy "nem kell ahhoz hisztiznem, hogy magamra vonjam a figyelmet", mint ahogy azt sem, hogy hogy jött ki az, hogy "nem vonzódom olyan férfiakhoz, akik kedvesek velem". Ezek az állítások ugyanis éppúgy igazak rám, mint ahogy nem, mert hisztizni szoktam, mint minden nő, de nem jellemzően, a bunkó férfiakhoz meg pont annyira vonzódom, mint minden más nő, aki szerint a férfi attól férfi, hogy szőrös, szereti a focit, a rockzenét és soha nem mosogat.
Mantrázzunk közösen
Így a végkifejlet, amikor ébredés után megbeszéltük a történteket, annyira már nem is érdekelt. Kicsit még tüzeltem a szakértőt a szüzességem elvesztésének körülményeivel, hátha még inkább ráhajazunk egy-két tuti sztereotípiára, de amikor már oda jutottunk, hogy lehet, hogy volt valami a papám meg énköztem, már eléggé idegesített a dolog. Így egy rövid közös mantrával ("Nem kell ahhoz hisztiznem, hogy magamra vonjam mások figyelmét") és "reparációs izommunkával" (a szememmel követnem kellett a kineziológus ujjait) be is fejeztük a sessiont.
Nem tudom, hogy mi derült ki a kétórás kezelés alatt, de abban biztos vagyok, hogy jobb békén hagyni az alvó oroszlánt. Valószínűleg ezért nem fogok többet kineziológust felkeresni. Aki viszont úgy érzi, hogy elég felkészült arra, hogy megtudja a titkok titkát, emellett pedig elég naiv ahhoz, hogy tudománytalan alapkon nyugvó eljárásokban higgyen, vagy csak úgy kötetlenül beszélgetne problémáiról, pár ezer forintért óránként megteheti. Már csak a meditáció élménye miatt is megéri.