Múlt héten a Moszkva téren szórakoztunk, most úgy döntöttünk, hogy a Madách tér környékét fedezzük fel. Sok helyen jártunk, találkoztunk külföldiekkel, láthatatlanná váltunk, megcsapott minket a seggszag és kijárt nekünk az elutasításból is. Mégis unatkoztunk.
Macskaláb és a vidéki tehén
Pedig nagyon kellemesen indult a buli. A Kinizsi utcából a Madách térre költözött Castroban kezdtük az estét, amit még mindig nem szoktunk meg teljesen az új helyén, mert a régihez kedves emlékek fűznek, bár nem nagyon emlékszem rájuk. Azért itt sem volt rossz. A hatalmas ablakokkal szegélyezett sarokkocsmát poszterek és fotók hada tarkítja, és bár fotós kollégám inkább nem mondott véleményt az alkotásokról, azért kedvesen feldobják a környezetet. A Castro rendszeresen ad helyet jó kis klubkoncerteknek, amivel most ugyan nem találkoztunk, de azért a cd-k is jól muzsikáltak.
Michael és Jan, a két német diák is többek között a zene miatt jár ide. Meg azért, mert közel van és a hangulat is remek. A csapolt sört és meglepően széles pálinka választékot ugyan nem értékelték, de a 260-as pohár és 420-as korsó árral biztos nem volt bajuk. Az étlap sem rossz, a magyaros csuszától és dödölétől kezdve a balkáni csevapcsicsáig sok fajta ételből lehet választani. Persze, ha vannak. Padlizsánkrémből ugyanis épp kifogytak, amit nem pótolt a 690 forintos tálkányi juhtúrós-körözött pitával. Ami ugyan meleg volt, de csak kettő.
A kiszolgálással nem volt probléma, a felszolgálók jó fejek voltak, a pincércsaj pedig helyes. Csak ne lettek volna olyan borzasztó lassúak. A körözöttre várva kezdetben csak azt találgattuk, vajon most fejik-e azt a juhot, majd elgondolkodtunk, hogy vajon melyik vidéki városba mentek a kérődző emlősért. A kaján kívül a pisilés sem ment gyorsan. A kellemes, padlószőnyeges, nagy tükrű mosdóban a szokásos gyűlöletes sorban állásba ütköztem. Várakozás közben viszont kiderül, hogy mi a különbség egy cica és egy medve lábformája között, valamint, hogy a nyilvános wc-k sértik az emberi méltóságot.
Fasiszták és a láthatatlanság
A tér hátsó sarkában lévő Godot-ban valóra vált régi gyerekkori álmom. Láthatatlanná váltam. Besétáltunk, körbelengtük a szűk teret, néztük az embereket, a festett arcokat, a csinos ruhákat, és semmi. Nem vettek észre. A kisördög a fejemben egyre csak unszolt, hogy kóstoljak bele valakinek az italába, hiszen azt sem vennék észre, de végül kiváló neveltetésem visszatartott.
Az első budapesti "stand-up comedy" klubban ugyanis a (Dumaszínházas helyét már napokkal ezelőtt biztosító) közönség szemét a színpadra szegezte és lélegzetvisszafojtva várta, mikor törhetnek ki újra röhögésben Beliczai Balázs poénjain. Mi a "Fellépés közben nem nagyon szoktam izgulni, néha elájulok, de azt csak a szakavatottak veszik észre" kezdetű mondatnál csatlakoztunk az előadáshoz, és nem hittem a szememnek a közönség láttán. Élvezték.
Sem italt fogyasztani, sem az emberekkel beszélgetni nem mertünk, de valószínűleg nem is tudtunk volna. Azért az árlapot megnéztük. A csapolt Foster's korsója 520, a kimért bor decije 250 és 1200 forint között mozgott. Az étlapból kitűnt, hogy többek között például a tortilla chips-et majszolhat az ember itala mellé, 490 forintért. A fasiszta - fasziszta -fasista statiszta szójátéknál kilebegtünk a droidok közül.
Seggszag és erőszak
Csodás kontrasztot biztosított az elit poénok után a tér másik sarkán pompázó éjjel-nappali talponálló, a Tejbár hangulata. A szenteste is üzemelő kocsma előtt kicsit tétovázva álltunk. Nem tudtuk, be akarunk-e menni. Tele voltunk sztereotípiákkal.
Pali barátom legélesebb emléke a kocsmával kapcsolatban az volt, hogy mindennek seggszaga van. Az embereknek, helyiségnek, a poharaknak, a melegszendvicsnek. Újdonsült barátnőm története szerint pedig pajtásai rendszeresen távoztak innen összeverve. Vagy majdnem összeverve. Bár nem háborús övezetből tudósítunk, belátható, hogy ehhez a munkához is kell a bátorság. Összeszedtük, bementünk.
Azt a hibát nem követtem el, hogy igyak a 300 forintos korsó sörből, azt viszont igen, hogy a pultra könyököltem. Odaragadtam. A kocsma közönségét alkotó két alkoholista közül a csapzott, hosszú hajú szakállas férfi nem volt boldog a fényképezőgéptől. Bezzeg a bajszos tetovált öregúr. "Én belenézek a fotóba, nincsenek titkaim."
Felesleges kóborlás
A Tejbárból kiszédülve a Merlin felé vettük az irányt, de egy lelket sem találtunk a helyen. A körúti Grill bár viszont még nyitva volt, éjfélig van ugyanis konyhájuk. Egy középkorú finn nővel beszélgettünk, akitől megtudtuk, hogy a kaja nem volt rossz, viszont kevés öt napot szánni egy budapesti kiruccanásra. A Városligetünk pedig nagyon édes.
Piros gúny és az elutasítás
Szórakozni vágytunk. Végre. Valahol. A Castro óta nem volt jó élményünk. A Szóda felé vettük az irányt, de megtorpantunk a Dohány utca sarkán lévő Katapultnál. Kicsit elcsigázottan léptünk a piros falak és furcsa képek között a pulthoz és kértünk engedélyt a fotózásra. Meg sört, üzemanyagnak. A 30-as pultos lányok gúnyosan teljesítették kérésünket. Vagy csak én voltam már fáradt és paranoid? Nem tudom. Kifizettük a 380 forintos csapolt sört, de a maradék mozzarellás szendvicsből nem kértünk.
Az utcai asztalok között szambázva szimpatikus megszólalókat kerestem, és választásom egy fiatal párra esett. Nem tetszettem nekik. Beleegyeztek ugyan, hogy válaszolnak néhány kérdésre, de mikor bekapcsoltam a diktafont és felnéztem, mindketten hátrasüppedtek a székükben és karjaikat olyan szorosan fonták maguk köré, hogy nem értettem, hogyan kapnak levegőt. Hogy miért szeretnek ide járni? "Erre csak idióta válaszok vannak" - mondta Réka lenézően. Aztán kiderült, hogy most azért, mert ki lehet ülni, télen pedig azért, mert jó. Elegünk lett. Hazamenekültünk.