horoszkóp

Tajgaparti vodkával és rénszarvassal

2005.06.24. 11:28
Az egyik vodkagyártó cég elvitt több száz európai újságírót a japán turisták egyik kedvenc helyére, Lappföldre, hogy vodka-iszogatás és rénszarvas-simogatás közben bizonyítsa be, Lappföldön júniusban tényleg nem megy le a nap. Bár a píár rendezvénytől nem sok jót vártunk, végén minden volt, rénszarvas is, vodka is, lappok is.

"Akkor majd jól találkozol a Mikulással" - mondták indulás előtt még azok is, akiktől valami szellemesebbet vártam volna, mert én igazából biztos voltam benne, hogy még egy apró, szerencsétlen rénszarvassal sem fogok találkozni. Minden lelkesedés nélkül vágtam neki a lappföldi túrának, nem tűnt inspiráló dolognak, hogy órákig tartó buszozás és repülés után halál fáradtan részt vegyek egy vodkapartin, hidegben a tajga közepén, amire odahajtanak még több száz embert. Én ugyanis zavarban vagyok, ha ismeretlen emberekkel kellene jól éreznem magam, sőt igazából az ismerkedés terén is egyre bátortalanabb vagyok. A Finlandia píár-szövege soha nem feledhető élményt ígért, amit szkeptikus hévvel vetettem el, most azonban nem győzök bocsánatot kérni lappoktól, rénektől és vodkagyártóktól, hiszen egy olyan úton vettem részt a 68. északi szélességi kör környékén, ami egészen egyszerűen jó volt, nem beszélve arról, hogy még rénszarvast is láttam és hideg se volt.

A japánok kedvence

Tekintse meg képeinket!
A nyírfák között landolni egy óriási géppel eleve nagy élmény, Kittilába egyébként - ahol szálláshelyünk volt - rendszeres napi járat van Helsinkiből. Mint megtudtam Lappföldön sok helyen van repülőtér, máshogy ugyanis ezek a piros faházak teljesen el lennének zárva a világtól, így azonban szinte nyitott könyv az életük. Kittilában információim szerint több ezer ember lakik, bár ez nekem túlzásnak tűnt. Egy-két kilométerenként van ugyanis néhány házcsoportosulás, ahol szemmel láthatólag zajlik a békés élet, a kertben meg rénszarvasok pihengetnek. Úgy tűnt eléggé lazán értelmezett a város fogalma, a városközpontot is csak azért hívták központnak, mert ott volt a bolt, ahol egyetlen ilyen jellegű intézményként mindent lehetett kapni, amire a turistáknak és rénszarvastenyésztőknek szüksége lehet.

A csekély számú helyi lakosra 15 000 szállodai férőhely jut, ezt azonban éveken belül szeretnék megduplázni, a tokióiak ugyanis kezdik felfedezni a környéket, ők pedig bizony sokan vannak. A települést építkezések nyoma és fűrészporillat övezi, olyan, mint egy kis luxus-Erdély, némileg alacsonyabb hegyekkel (na jó, dombokkal) és a fenyők közé vegyült nyírfákkal. Kittila leginkább télen felkapott, a nagy nyári európai körút után ugyanis a japánok oda járnak snow-mobilozni, síelni és természetesen rénszarvast simogatni. Aki azonban harmatos, vidám, rénszarvas-meleg teleket vizionál, az téved, hiszen először is végig sötét van, ami nem ritkán mínusz 40-50 fokkal párosul. Helyi anekdoták szerint a melegebb éghajlatról érkezők néha sokkot kapnak.

Rénszarvas husi

Engem leginkább a rénszarvas foglalkoztatott, ami egyébként rendkívül kicsi, akkora, mint egy nagyobb nagytestű kutya, vagy egy kisebb kistestű borjú. Teljes képtelenség, hogy el tudja húznia Mikulást, szánostul, mindenestül. Nyilván összekeverték a jávorszarvassal, ami állítólag nagyobb, bár azt én nem láttam. Ráadásul meleg hatására össze is megy, a nyársra húzott rén kisebb volt mind egy malac, és - vegetáriánusok ugorják át ezt a részt-, rendkívül finom is. Többen nem ettek a rénszarvasból, mert az mégiscsak egy misztikus, mesebeli állat, én viszont azt az álláspontot képviseltem, hogy Lappföldön azt eszem, amit a lappok. A nálam érzékenyebb lelkületű emberek sem maradtak azonban étel nélkül, hiszen a partin volt emellett lazac, sült sajt, meg nyársra húzott csirke is, amit sajnos nem tudtam megkóstolni, mert eltaktikáztam magam az ételmennyiségekkel.

Jó volt nekünk

A több millió dolláros buli valóban a tajga közepén volt, de utólag megvallva ennél jobb helyen nem is lehetett volna. A szervezés is csak dicséretet érdemel, hiszen megtehették volna, hogy magára hagyják a népet a tisztáson néhány nagy üveg vodkával, csináljon amit akar, szerencsére azonban egy percig sem bíztak abban, hogy majd úgyis feltaláljuk magunkat. A Finlandia feliratokkal teleaggatott etno-turista program keretében az evés mellett lehetett még inni is, - három koktélbárban keverték a Helsinkiből és külföldről importált mixerek a long drinkeket - volt továbbá szauna, jakuzzi, lehetett rénszarvast simogatni, lovagolni, hagyományos lapp motívumokat festeni, kőből jósoltatni, tavon hajókázni és jégpohárból vodkát inni.

A röviditalokért különösebben nem vagyok oda, mivel a fél gyerekkoromat nagyapám szilváskertjében tölöttem, pálinkának való gyümölcs gyüjtögetésével. Vodkát utoljára pár éve ittam egy lerobbant, román tengerparti szálloda tetőteraszán, de az, a lappföldi élményeimet figyelembe véve valószínűleg nem is az volt. Most azonban várakozásaimmal ellentétben bepótoltam a több éves mennyiséget, miközben akaratom ellenére mindent megtudtam a vodkakészítésről és a Finlandia történetéről - én azonban nem vetek meg semmiféle tudást, ami újdonságként szolgálhat. Az egyik terjesztőtől megtudtam például, hogy a finneknél állítólag odáig fejlődött a demokrácia, hogy a gyorshajtást sem lehet holmi jól irányzott helyi bírsággal elintézni. A rendőrök ugyanis rendszám alapján visszakeresik az autó tulajdonosát, akinek némi állami segítséggel lekérik az éves jövedelmét, majd annak megfelelően szabják ki rá a bírságot. A rekordot a Nokia vezérigazgatója tartja, 250 000 euróval, mivel egy meggondolatlan pillanatában 50 helyett 80-nal hajtott.

Egy másik finn hölgy pedig azt fejtegette, mennyi mindenre büszkék ők, a finnek, többek között például kortárs popzenéjükre is, ezért a legjobb mixerek mellett legismertebb együttesüket, a Kwant is Lappföldre szállították a kedvünkért. Pusztán a hasonlat kedvéért, ez olyan, mintha egy magyar cég összegyűjtene több száz újságírót Európából, majd eléjük tennénk Gaxta Zoleet, hogy "Tessék! Szórakozzatok!". Szegény Zolee nyilván nem esélyes egy ilyen rendezvényre, de a finnek bevállalták, és be is jött nekik. Mert a Kwan jó zenét játszik, még akkor is, ha az énekes fiú hihetetlen módon ötvözi Justin Timberlake-et Zack de la Rochával, bár egyértelműen inkább a Rage Against the Machine-ra akart hasonlítani. Szereztek néhány új rajongót az biztos, a színpad előtt legalábbis vastag tömeg ugrált.

Éjféli nap

Klikk a képre!
Az egész esemény apropója az volt, hogy Lappföldön ez az első este, amikor nem megy le nap, és mostantól ez így lesz három hónapig. Először például erről is azt gondoltam, nem túl nagy szám, hiszen az ember úgysem érzékeli, hogy éjfél van, csak azt, hogy világos. Nos, ez sem egészen így van, személyesen átélve ugyanis valóban megdöbbentő, hogy nem és nem megy le a nap, sőt hajnal felé elkezd egyre jobban sütni. Éjfélkor szó szerint ragyogott a nap körbebandukolt a horizonton, egész éjjel egyféle skizoid élményt közvetítve. Az egyik oldalon ugyanis, hajnali ragyogó fény volt, azzal szemben pedig, az égbolt másik felén, narancssárga aljú szürke felhők, mint egy borús alkonyatkor. És ez így volt egész éjjel.

Mindezen vizuális élményt leszámítva rettenetes dolog lehet, ha három hónapig nem megy le a nap, senki nem tud aludni és egy idő után nyilván senkinek fogalma sincs róla, milyen napszak van éppen, vacsorázni kell-e vagy reggelizni. Ennél valószínűleg egy borzasztóbb van, amikor télen meg két hónapig nem kel fel. A lappok mindenesetre nem panaszkodtak, egy darabig láthatóan élvezték, hogy ott vagyunk, főztek ránk, szórakoztattak minket, aztán meg feloldódtak a tömegben. Amikor megérkeztünk, el nem tudtam képzelni, mit lehet itt csinálni egy napnál tovább. Amikor eljöttünk, mindent megadtam volna még egy napért, akkor is, ha egész éjjel vodkát kell innom.