„A hetvenes évek végén kezdett eltűnni a tömegtermelés okozta jellegtelenség, és kezdődött egy szabadabb korszak” – tudtuk meg a lengyel kortárs ékszereket bemutató vándorkiállítás alatt rendezett szakmai napon. A pénisz formájú tenyésztett gyöngyökről készült plakáttal hirdetett Legnicai Művészeti Galéria kiállításának egyik szakembere tartott elődadást a helyszínen, a Ponton Galériában tucatnyi pályakezdő ékszerésznek.
Megszűnt a kincsfelhalmozódás
A Dél-Lengyelország-i legnicai galéria 1971 óta működik: eleinte állami intézményként, most non-profit, városi közintézményként funkcionál, és a kortárs művészet népszerűsítésével foglalkozik annak minden megjelenési formájában a képzőművészettől a happeningekig. Egyik kiemelt területük az ötvösművészet. „A kortárs ékszerművészet izgalmas terület, amióta megszűnt kincsfelhalmozásnak lenni” – fogalmazott a lengyel galeristát fordító tolmács. „Ma már nem a vagyoni helyzetet jelzi a viselt ékszer, hanem másfajta jel: üzenet a viselője személyiségéről”.
Egy átlagos kiállításmegnyitóval szemben ezúttal az előadás közben is meg tudtuk nézni az üvegvitrinekben kiállított darabokat a tömeg kikerülésével. Ezek közül kevés közvetítene szolid jeleket viselőiről, a darabok javarészt nagy méretű, látványos műtárgyak, mintsem hétköznap viselhető bizsuk. A kiállítási darabok közt például feltűnik egy ököl nagyságú borostyán ezüst lánccal körbetekerve "a tengerből kihúzott kő látszatát keltve" - ahogyan a leírásában fogalmaztak. Szembetűnik egy közepes konzervdoboz méretű ezüsthenger is, amely a felirata szerint nyaklánc. Egy hasonló, gravírozott darabot is találtunk, amelyet karperecnek szánt az alkotó.
A tabuk ledöntése hungarocellel
„A másik tabu, amit mára sikerült ledönteni, a felhasznált anyagokra vonatkozik. A nemesfémeken kívül az ékszertervezők már bátran nyúlnak más alapanyagokhoz is” – tolmácsolta a lengyel művészt a magyar kurátor, bár szerintünk a tabu kifejezést ebben a környezetben használni kicsit hatásvadász. Bőven látunk példát viszont a tárgyak közt a változatos alapanyagokra. Egy ékszerész sajátos, de nem feltétlenül időtálló ötlete például a hungarocellből tervezett karkötő, ami látványosságán túl azért nem biztos, hogy ütés- és kopásálló. „A tárgyak maradandósága már nem kötelező” – hangzik el ekkor az előadásban.
Az egyik vitrinben rózsaszín plüssmalacok füzéréből összeállított karkötő, a másikban ceruzaforgácsból készült bizsu, és egy karperecet is látunk, amely spirálfüzetből kiemelt, szétdarabolt, és egymáshoz rögzített spirálra emlékeztet, bár erről utólag kiderül, valójában nemesfémből készült. A legjobb ezek közt mégis a száz évvel korábbi futurista stílusra emlékeztető, titániumlemezből készült függő, amelynek becsült súlya egy üveg borhoz hasonló.
Wahorn-hatás és arany fagyöngy
A nyolcvanas évek hazai képző- és akcióművészeti irányzatainak kedvelői lehetséges, hogy Wahorn András hatását fedezik fel néhány, nehezen azonosítható lényeket ábrázoló karperecen és gyűrűn, ezek ezért nagyon hangulatos darabok.
A galerista szerint annak ellenére, hogy az ötvösök szigorú szakmai képzést kapnak, mára nem feltétlenül döntő az, hogy alkotásaikban az összes technikai tudásukat alkalmazzák, és darabjaikat kidolgozzák. Ez a fajta naiv irányzat szimpatikus, de a kiállításon több a hagyományos darab. Aki szereti, talál az arany és az ezüst keverésével alkotott virágmintás darabokat, fagyöngyöt mintázó nyakéket, tulipános gyűrűt, ezek nálunk is az elmúlt évtizedek slágertermékei voltak, de lassan szerencsére sikerült ettől a hagyománytól elrugaszkodni.
Legyen mondanivalója
A két ország közti összehasonlításra egyébként a résztvevők tértek rá a megjelentekhez intézett kérdéseikben, amelyek egy része a hazai szokásokhoz híven arra vonatkozott, vajon meg tudnak-e élni a pályakezdő lengyel ötvösök a hivatásukból, mert ugye itthon nem. A galeristák szerint kint sem könnyű, így ebből újat nemigen tudtunk meg, talán csak több szakmai rendezvény és utazó kiállítás során nyílik alkalom a lengyel ékszerészek munkáit szélesebb körben bemutatni. Az immár Moholy-Nagy Művészeti Egyetemként nevezett iparművészeti egyik tanára a test és az ékszer kapcsolata felől érdeklődött, de megtudta, a kiállítás leginkább az utóbbira koncentrál.
„Mindent egybevetve az ékszerművészet mára demokratizálódott. Ennek azonban van feltétele: hogy legyen mondanivalója” – így szólt a végszó a galeristától, jelentsen bármit is.