Fel kéne hívni, mi lehet vele? - már napok óta egy réges-rég nem látott ismerős jár a fejünkben. Igen, valószínűleg lényének egy része tényleg ott sétál gondolataink között, a hatodik érzék-szobácskában, amely valahol a lelkünk tengere és az agyunk hullámai között, egy fizikai iránytűvel bemérhetetlen, rejtett csatornában található. Még csak nem is sejtjük, hogy valahol a tér-idő rengetegben barátunk is épp ránk gondol, majd néhány másodperc múlva megcsörren a telefonunk. Felvéve a kagylót, "Nahát, ez a telepátia_!" felkiáltással jól elcsodálkozunk a gondolat vonzó, mágneses erején, és hogy
milyenek a véletlenek!
Miért, milyenek is? Paulinyi Tamás író, parapszichológus nyugtalankodó kérdéseim garmadáját igyekszik kimerítő válaszokkal lefegyverezni. "A telepátia lényege: az egyik ember felfogja egy másik - adott esetben tőle igen távol élő - ember lelki vagy éppen fizikai helyzetét, állapotát, vagyis olyan információkapcsolat alakul ki köztük, amelyet nem az ismert érzékszervek közvetítenek. Ezek az úgynevezett parapszichológiai (PSZI) jelenségek olyan általános emberi képességek, amelyeknek bizonyos törvényszerűségeit ismerjük, ám ezzel együtt fogalmunk sincs arról, hogy miközben zajlanak, fizikai értelemben mi történik."
A parapszichológia a para- előtaggal (jelentése: valami mellett, valamivel párhuzamosan) olyan lélektani jelenségeket jelöl, amelyeket a klasszikus pszichológiában jelenleg nem tudunk okságilag értelmezni: ilyenek a megérzések, telepátia, távolbalátás, jövőérzékelés, stb.
Egyes feltételezések szerint az ember törzsfejlődése egy adott szakaszában rendelkezett egyfajta különösen jól működő, belső, ösztönös érzékeléssel. A természeti népeknél ma is tág tere van a megérzéseknek, hiszen nem koptatta el ösztönös megismerésüket a tudatos gondolkodás: náluk ezt az érzékszerveken túli észlelést még nem szorította háttérbe a (civilizált népeknél oly divatos, de korántsem biztos, hogy mindig építő jellegű) mindent rációval, logikával, tudással való megismerés. Mi viszont hajlamosak vagyunk nem hallgatni belső hangunkra, amely azután használat híján - lelkiállapotunktól függően - az ösztönszférában fejti ki hatását. A mindenek felett álló ésszerűség, tudományosság és a falánk tudásszomj legtöbbünkben elfojtotta ezt a sajátos érzékenységet.
A belső hang mindannyiunkban ott van,
csak meg kell - és meg is lehet - tanulni hallgatni rá. Az intuitív gondolkodás használatának alapfeltétele, hogy ne logikázzuk túl az érzéseinket, inkább a legelső, átsuhanó élményt ragadjuk meg, az lesz az igazi. Egy idő után meg tudjuk majd különböztetni, hogy melyek azok a valódi megérzések, amelyekre hallgatni lehet, amelyekre rábízhatjuk magunkat, hiszen minden megérzés egyben figyelmeztető jel is - ha meghalljuk az üzenetét, ha nem. Fogadjuk bizalommal, és ha érdeklődéssel, erős hittel, valamint megfelelő alázattal indulunk el belső világunk felé, igazi segítőre találhatunk önmagunkban.
Hogy tényleg nem vagyunk hatodik érzék híján, jól igazolja a következő, otthon is elvégezhető tárgyválasztásos telepátia-kísérlet. (Hasonló elven működik az úgynevezett Ganzfeld-módszer, csak egy speciális izolációs szobában, tudományos színfalak mögött.) Öt olyan tárgyat összegyűjtve, melyek közül egyik sem hasonlít a másikra (például könyv, bögre, alma, olló, ceruza), egyet véletlenszerűen kiválasztunk, ez lesz a céltárgy. A többi négy kontrolltárgy a választás értékeléséhez kell a kísérlet végén. A két személynek, azaz az adónak és a vevőnek már a kísérlet elején külön kell válnia, nehogy bármiféle információ meghamisíthassa az eredményt (mondjuk a vevő véletlenül meglátja az egyik tárgyat). A két ember a kísérlet ideje alatt tetszőleges távolságban lehet, úgy, hogy ne lássák egymást. Amikor az adó a kiválasztott tárgyat nézni kezdi - időpontegyeztetés vagy jeladás alapján -, a vevő megpróbálja "lelki szemével" meglátni a tárgyat, megragadni, megérezni a tárgy jellemző vonásait.
A teljes cikk az ELLE decemberi számában olvasható