A budapesti Erzsébet téren egy órával a meghirdetett kezdés után még mindig bőszen puffogtak a párnák a résztvevők különféle testrészein, leginkább a fején. Peking, Boston, New York és egy sor más város mellett Budapest, Pécs, Székesfehérvár és Szombathely is megszervezte a saját tollpihés összejövetelét. A párnacsata egyik legfontosabb szabálya az, hogy amíg vannak párnacsatázók a téren, a program tart. Hiába gondoltuk tízpercenként, hogy az aktivitás lassan alábbhagy, a Gödör Klub alsó lépcsőiről újra és újra üvöltő hadjáratot indítottak a tornacipős és rövidujjúban küzdő tizenévesek a felső lépcsők szereplői felé, és újult erővel csépelték egymást.
A biztonsági őrök, úgy tűnt, mélyen magukba szállva keresték a rendezvény lényegét, de valószínűleg ők is csak arra juthattak, hogy hát párnacsatázni mindenki szeret. Emellett persze az ismerkedés elég közvetlen formája is, ha az ember egy kék-narancssárga csíkos, menő párnával nyeglén fejen suhantja a mellette álló, jóképű férfit.
Azt, hogy párnacsatázni mindenki szeret, abból is gondoljuk, hogy a tizenéves korosztály a legtöbb különféle stílusban képviseltette magát. Részt vettek csupa feketébe öltözött, hosszú bőrkabátos és hosszúhajú fiúk, ott voltak az emósok, láttunk lányokat, akik egyszerre viseltek kucsmát és szandált, és hallottuk azt is, hogy „az a csaj biztos goás”. Egyedül azokat nem irigyeltük, akik allergiásak a lúdtollra, mert a tér felét ez borította és bokáig gázolhattuk a kispárnák egykori töltetében. Rosszullétre senki nem panaszkodott, egyedül fotósunk lepődött meg, amikor kapott a fejére egyet. Azt pedig csak halkan, nagyon halkan tesszük hozzá, hogy a párna tíz százalékát elhullott atkák és ürülékük teszi ki. Nem akarunk ünneprontók lenni.