A jóképű angol egy váratlan mozdulattal elkapta a döbbenettől elkerekedett szemű vécésnéni derekát, és arcán széles vigyorral megpörgette. Bár a hölgy egy "ne csacsiskodj" legyintéssel hárította a közvetlen turista közeledését, ez nem volt több, mint egy zavarba hozott nő utolsó próbálkozása. Nevetve perdültek táncra a férfivécében.
Ezzel már szürreális esténk kellős közepébe kalauzoltuk a kedves olvasót, de nézzük, hogy fajultak idáig a dolgok.
Oázis a bérházrengetegben
Szabadságokkal, Playmate és melegkirály választással terhelt hetek után, most újra belevetettük magunkat a pesti éjszakába. Kocsmatúránkat a XIII. kerületben a Figaro kávézó közkertjében indítottuk. A Katona József és Visegrádi utca sarkán elterülő apró parkocska néhány éve még hajléktalanok hálószobájaként funkcionált, de a Figaro tulajdonosa kigányolta, műanyag és nád bútorokkal borította be a szökőkúttal is büszkélkedő kertet. A kocsma családias: vannak sarokba dobott etetőtálak az arra tévedő négylábúaknak, egy üzemen kívüli kerti sütő, meg egy feminista Mikulás a hatalmas fák között kifeszített égősoron.
Orsi és Bori tavaly nyár óta járnak ide, körülbelül havonta kétszer, inkább nagy társasággal, dumálni. "Én azt szeretem benne, hogy zöld, és hogy ennyi fa van. Egy nagyon kellemes kis oázist tudtak itt kialakítani." - mondja Bori. És valóban, néhány ott töltött óra után feltűnt, hogy olyan mintha lezárták volna a környéket a forgalom elől. Hogy van-e valami, amit nem szeretnek? Hát csak azt, hogy tízkor már bezár. Most is így lett. Kifizettük a 450 forintos üveg Heinekent (mert csapolt sör nem volt), meg Bogi fotós 260 forintos, inkább savanykás, mint finom olaszrizlingjét, megtudtuk, hogy a szomszédos bérházak magányos nénijei előszeretettel jelentik fel a cseppet sem zajos helyet, majd elindultunk. Az utca sarkáról még hallottuk, ahogy az egyik pultos ordít a másiknak: "Era, ne csörögj már az üvegekkel."
Japán skanzen és a felfegyverzett turisták
A Közraktár utca felé vettük az irányt, ahol reményeink szerint három különböző szórakozóhelyet fedeztünk volna fel, de nem így lett. Csak a Buddha Beach üzemelt a lepukkant exgyár hátsó részében. Mosolygós kidobóktól övezve bandukoltunk a kocsma felé vezető sétányon. Jobbra a rohadó épület, balra a folyó és a fényben úszó Műszaki Egyetem. Az erősödő muzsikaszót követve apró házikók tűntek fel mellettünk, szalmatetővel, asztalkákkal, gyékényekkel - a beszélgetős zugok. Akár egy japán skanzenben. Megérkeztünk, de kongott a hely az ürességtől. A Sing it back magányosan dübörgött az éjszakában.
A lézengő közönségből csak nehezen lehetett megállapítani, hogy milyen arcok járhatnak ide, mert láttunk fehér pólós tiniket önálló életre kelt végtagokkal, mogorva meleg turistákat, arabokat selyemingben, meg harmincas tetkós csajokat kidobott cicikkel. Bárki is jön ide szórakozni, biztos nem üres zsebbel érkezik, hiszen egy korsó Dréher 550, egy Unicum 800, a pezsgőnek pedig 720 forint pohara, de vásárolhatunk üvegnyit is, 78 ezer forintért.
Egy aranyozott Buddha megnyugtató tekintetétől kísértve, Campari juice-t kortyolgatva dőltünk hátra kényelmes székünkben. Mivel a fák közé feszített égősorok és vitorlavászon mellé elfértek még a változatos formájú álomfogók is, nem kellett tartanunk a gonosz erőktől. Ekkor láttam meg a rám szegeződő pisztolyt.
A magas férfi fél szemét lehunyva célzott be a kék műanyag fegyverrel, én ijedten bújtam feltartott jegyzettömböm mögé és reménykedtem. Egyelőre megúsztam. A férfi ekkor odalépett és lenyomott egy jól begyakorolt kamu szöveget arról, hogy ő angol újságíró, aki a Szigetről tudosít és rajzoljak valamit sárga posztitjára, hogy illusztrációként a cikkébe rakja. Jó duma, főleg egy angol autódizájnertől. Mindegy, kapott egy pszichopata napocskát.
Awan és Ben már másodszor jártak a Szigeten. Az országért annyira odavannak, hogy az ideköltözést tervezgetik. Hogy miért? "Mert itt találkozik a nyugat és a kelet, a kommunizmus maradványai kézzelfoghatóak, mégis megvan minden, amire az embernek szüksége lehet. A magyarok barátságosak, de csak szemtől-szembe: a telefonban rossz arcok." Hogy mennyire volt jó fej az, aki azt javasolta nekik, hogy boroskólát kell inni, mert az a magyar pia, azt nem tudjuk. Mindenesetre tőlünk kaptak egy Unicumot. "Mi a f.sz volt ez?" - kérdezi Ben - "még mindig bizsereg tőle a testem."
A Buddha Beach egyébként tetszett a srácoknak. "Elég jól néz ki. Nagyon bejön, hogy a víz mellett van. Csak azt nem értem, miért nem lehetett megcsinálni egy víz parti szórakozóhelynél sem, hogy konkrétan le lehessen jutni a folyóhoz. Úgy sokkal kellemesebb lenne. Egyetlen dolog szörnyű itt, az pedig a zene. Nem megyünk máshová?" Miért is ne?
Az igazi Balkán
Következő ulticélunknak a West Balkánt választottuk; egyrészt azért, mert közel volt, másrészt továbbra is szabadtérre vágytunk, és úgy éreztük, a WB pont megfelel újdonsült barátaink romantikus Magyarországképének. Nem tévedtünk, a lerombolt épületek helyén marad üres telkek végtelen látványa, és a semmi közepén terpeszkedő kocsma valóban lenyűgözte őket. Allan még kézen állni is megpróbált örömében. Sikertelenül.
Némi kokettálás a bárpultnál, egy kis célba lövés a fáklyákra, majd egymásra, futónövény szagolgatás, majd egy újabb feladat: adjunk valami más magyar italt. A szilvapálinka sem tetszett nekik. Pedig nem lehetett rá panasz, bár 800 forintért már lehetnek elvárásai az embernek.
A lampionokkal díszített szórakozóhelyre gyorsan ráuntak a srácok. Kevesen voltak, a hangulat lapos, a zene unalmas. Akkor mégis, mire vágynak? "Valami kellemes underground helyre, ahol vannak grafitik, és ahová a magyarok járnak." A Kultiplex volt a legközelebb.
Boroskóla és az utolsó tánc
Az Iparművészeti Múzeum utcájában elhelyezkedő Kultiplex már nagyon hasonlított a srácok elképzeléseihez. A falakat borító grafitiket ugyan nem tartották elég karakteresnek, természetesnek meg semmiképpen, de a hely hangulata azért bejött nekik. Szerintük a csocsó kellemes atmoszférát teremt a kerthelyiségnek, a Super Mariós vetítést pedig mulatságosnak találták.
A kedves raszta pultos srác örömmel üdvözölte, hogy legalább egyszer hall magyar hangot az este, így hiába bizonygattuk angol barátainknak, hogy ide igenis járnak magyarok. A szomszéd asztalnál ülő ír tiniktől semmit sem lehetett hallani. A fiúk egyébként már nem kértek a 640 forintos Unicumból, sem a 420 forintos sörből. Legnagyobb megrökönyödésünkre visszatértek a boroskólához.
Az óra lassan négyet ütött, az angolok elfáradtak, a rózsaszín inges, kopasz kidobó ellentmondást nem tűrően tessékelt ki az utcára. Itt még táncoltunk egyet a fiúkkal búcsúzóul, majd elköszöntünk. Azóta már hazakocsikáztak az anyaországba.