A héten a szabadba vágytunk, a természetbe, messze a város zajától. Valahová, ahol úgy mulathatunk, hogy nem csap arcul az aszfaltból áradó forróság, ahol bár sokan vannak, mégsem válunk konzervdobozba zárt, izzadságtól csúszós heringekké, ahol ehetünk, fröccsözhetünk, és még válogatni is lehet a kocsmák között. Így esett a választásunk az óbudai Római partra.
Csakhogy nem tudtuk, hogy a nyugalmasnak tűnő partszakasz valójában elátkozott hely. Ugyan nincsenek rothadó testű zombik, vagy éjfélkor kísértő szellemek, még a koraesti vérszívók hada sem jelent meg az idén, mégis csúnyán pórul lehet járni. Legalábbis akkor, ha a lelkes Velvet munkatársak dolgozni készülnek. Múlt héten expedíciónkat az eső, majd egy törött lábujj gátolta meg, harmadik próbálkozásunkkor a partra ugyan eljutottuk, de az estét több szerencsétlennel együtt, vacogva töltöttük egy ócska műanyag tető alatt és vártuk, hogy továbbálljon a vihar. Mindezt azért, hogy aztán nyakig sárosan, és dideregve botladozzunk a döngölt földúton. Miért tartottunk ki mégis tervünk mellett? Többek között ezért a látványért:
Mikor negyedik alkalommal készültünk meghódítani a civilizációtól elzárt észak-budai partot, Bogi fotográfussal rettegve meneteltünk a kocsmasor felé, és az cikázott folyton a fejünkben, hogy vajon ma mi fog történni, mi tesz keresztbe terveinknek? Talán egy földrengés? Egy UFO invázió? Vagy valóra válik egy Stephen King regény?
A Nánási közön át, a vízhez érve sötét gondolatainkból az omlásnak indult, de még mindig impozáns Vöcsök csónakház és egy tünemény riasztott fel minket. A lényt Kírának hívják, a világ legkedvesebb németjuhásza, és egyben a kutyatársadalom legrosszabb házőrzője is. Az ember, hacsak megáll az állat kerítése előtt, máris gumicsontokat és faágakat kap ajándékba, meg egy kedves nyöszörgő kaparászást, ami Kíra esetében egyet jelent: játssz velem.
A muzsikáló lángossütő mellett elhaladva az első kocsma, ahol az utazó megpihenhet, a bájos mályvaszínre mázolt Platán. Bár melegséggel töltötte el szívünket, hogy akár le is ülhetnénk, a műanyag székek és a víz meszessége mégis arra késztetett, hogy továbbhaladjunk a kizárólag az újépítésű házak előtt kialakított vadonatúj kőúton.
Hogy az első faasztalos, teraszos helyet, a Jancsi büfét miért ignoráltuk, azt nehéz lenne megmondani. Talán csak a következő kocsma óriási fája körül hullámzó épület terelte el a figyelmünket. A Nyárfás vízparti terasza, mint általában, most is tele volt, de egy kellemes fapad azért mégis akadt a hatalmas zsíros kenyér elmajszolásához.
A kocsma közönsége több mint vegyes volt. Mellettünk három, zselétől csillogó, trendi frizurás fiatalember kortyolgatta a búzasörét fehér naciban, másik oldalon egy kacarászó középkorú társaság vacsorázott, előttünk pedig egy szerelmesnek tűnő nőt ölelő tetovált kéz takarta a kilátást. A masszív kar gazdájához többek között egy nagy, csillogó kopasz tarkó is tartozott. Mögöttünk pedig üres pezsgősüvegek között ott ült Péter és János.
"Szeretjük itt a vizet, a szelet, a hangulatot és a látványt." A Nyárfást azért kedvelik, mert ennek a legjobb a terasza, ráadásul itt faasztalok vannak. "Ha műanyag székeken kell ülni, az szerintem nagyon ciki." A Római part legjobb tulajdonsága, hogy kortalan. "Lehetnénk húsz évvel ezelőtt is. Pont ez a jó benne."
A Nyárfás tőszomszédságában elhelyezkedő Bibic szintén kellemes terasszal, nagy ételválasztékkal és biciklitárolóval fogadja az arra tévedőket, ráadásul a fázósabbja még pokrócot is kaphat a fröccsözéshez. Erre persze most semmi szükség nem volt. "Nyaranta szoktunk ide jönni, amikor néha kibiciklizünk egy lángosra meg egy sörre" - meséli Zsófi és Erika.
Hogy miért szeretnek ide járni? "Azért jó ez a környék, mert elfeledteti a város hangulatát. Kellemes és békés, olyan, mint egy nyaralóövezet, mintha egy üdülőparadicsomban lennénk. Ilyenkor el tudunk szakadni a nagyvárosi dolgoktól." Erika felelevenítette 19 éves kori emlékeit, amikor hajnalig táncoltak a parton az élőzenére. Ez a lehetőség a kortalanság jegyében azóta is fennáll. Leglátványosabban pedig az Evezősben.
A part legnagyobb kocsmájához kis színpad tartozik, amely előtt felszabadultan táncol az idősebb generáció. Itt is megfér egymás mellett az otthonkás nagymama és párducszerkós asztalszomszédja, a karomnyi smukk súlyától gerincferdülést kapott atlétás és az izzadt biciklista. Ráadásul mindenki ropja a szintetizátorra.
A hangulat annyira kellemes volt, hogy majd elfelejtettük, hogy átkozott a part. Ekkor besötétült az ég, dörögni és villámlani kezdett, így elővigyázatosan hazatértünk. Mint kiderült, nem kellett volna.
|