„A Blendi fogkrém az akkor még nyugatinak nevezett konzumkultúra különleges mutáns példánya volt, ugyanis külföldi termék ellenére magyar nyelvű felirat és képregény járt hozzá, és akkoriban nem értettem, hogy ez hogyan lehetséges, mindenesetre olyan izgalmasan misztikus volt ettől az egész”- tett tanúbizonyságot Suze kolléganőnk egy meglepő fogkrémfétisről a nyolcvanas évekre visszatekintve.
Orális korszak
Manapság a legtöbb női magazin kozmetikumtesztek sorát jelenteti meg, hogy az ipar innovációját mindannyian figyelemmel kísérhessük, de a Velvet kollektívája és szűkebb környezete egy hétköznap délelőtt úgy gondolta, a kozmetikumok legkreatívabb, gazdasági és egyéb szempontból elfogulatlan teszterei mindenféleképpen a gyerekek – javarészt kislányok - akik az orális fixációjuk korában a rendelkezésre álló, vagy tetszőlegesen kiválasztott készletet megkóstolják, és kritikátlan módon elfogyasztják.
A téma említésekor minden jelenlévő komoly tapasztalatokról tudott beszámolni a korallpiros rúzs elszopogatásáról, a banánillatú hajsampon kóstolásáról. Egyrészt a gyerekek erős szervezete és a hatásokra reagálva erősödő immunrendszere iránti tiszteletből, másrészt a piacot további fejlesztésekre ösztönző fogyasztói szokások okán is ötletesnek éreztük megemlékezni a gyerekkorunk meghatározó dekor-kozmetikumairól és háztartási vegyszereiről.
Folytatjuk tehát Suze kolléganőnk Blendi fogkrémcsalád iránti elkötelezettségével, amelyhez hasonló őszinte rajongást ritkán tapasztalhatunk a tisztálkodószerek piaca iránt.
Borzongatóan izgalmas és félelmetes volt
„A tubusa fehér volt, színes feliratokkal, maga a fogkrém pedig rózsaszín, és valami azonosíthatatlan tutti-frutti gyümölcsízű- és szagú. A magyar feliratok mellett az is borzongatóan izgalmas és félelmetes volt még, hogy a hozzá mellékelt képregényben egy bacilus - valami kis fekete görcs (a neve Krapulax –szerk.) idétlen motoros-bukósisakra emlékeztető köcsöggel a fején - ádázul vicsorogva próbálta halálsugarával megtámadni a gyerekek fogait”. Ezek a printek egyébként az iskolafogászati folyosók állandó díszei voltak, amennyiben a cég szakemberei érdemesnek találták a rendelőt ilyesmivel megajándékozni.
„A Gabi fogkrém volt a magyar ipar válasza a Blendire”- folytatta kolléganőnk – „zöld dobozban volt, szintén hóddal, csak itt a bénán megrajzolt hód volt az, aki vicsorgott, és ez korántsem volt olyan barátságos üzenet, mint a Blendi-féle. A fogkrém fehér volt és szintén valami rettentő szintetikus gyümölcsízű, mi az öcsémmel a Blendit jobban szerettük, de sajnos a mamámék az olcsóság okán egy idő után áttértek a Gabira.
A papámnak egyébként a zöld szín és a hód már elég volt a termék azonosításához, ezért történhetett meg, hogy egy sietős vásárlásnál ugyanennek a termékcsaládnak az azonos csomagolású a babapopsi-kenőcsét vette meg fogkrém helyett. Az esti fogmosásnál az öcsémmel úgy éreztük, valami nagyon nincs rendben a világgal, és amikor elolvastam a tubus feliratát, már tudtam is, mi az. A papámnak az írásos bizonyíték ellenére azonban azzal az ultimate érvvel próbáltam bebizonyítani, hogy rossz krémet hozott, hogy 'de hát kóstold meg, nem is olyan az íze'.
Áthidaló megoldásnak tűnt
Az értekezésbe ekkor bekapcsolódó Total Car autós újságírója, Róbert is komoly ízélményekre emlékszik, habár nem a könnyebben fogyasztható termékek közül. „Találtam otthon egy banános sampont. Akkoriban a banán még nem volt természetes dolog, a csekély téli szállítmányon kívül tejben feloldható banánízű port lehetett kapni, amelyik áthidaló megoldásnak tűnt. A sampon illata arra a készítményre emlékeztetett, ezért vágytam rá. Korábban egy porról bebizonyosodott, hogy lehet belőle banán is szükség esetén, a babán-samponról is logikusan ezt feltételeztem, de az íze végül nem váltotta be a hozzá fűzött reményeimet”.
Ugyanez elmondható a híres Kék-vörös termékcsaládról is, amelynek fenyőillatú habfürdője úgy, mint a gyümölcsaromájú termékei keserű tapasztalatot hoztak a gyerekek számára. „A WU2 sampon sem volt sokkal finomabb. Már nem emlékszem, miért tartottam fontosnak meginni, de a visszaemlékezések szerint én a gilisztákat is megkóstoltam elég nagy rendszerességgel” – tudtuk meg Barbara kolléganőtől, aki felnőve az expresszionista festészet iránt érez erősebb kötődést.
Értékét a tartóssága határozza meg
„Amikor a nagymamám korallpiros Max Factor rúzsából leharaptam egy jó darabot, még nem tudtam, hogy értékét részben a tartóssága határozza meg. Az íze nem volt különösebben kedvemre való, a környezetemet is megosztotta az esemény, mégis komoly publicitást vívhattam ki a fogam színével, amely több mint tizenöt percig tartott”- elevenítettem fel én is szép, gyerekkori élményemet.
A termékfogyasztók kisebb szegmense nem osztotta azt a nézetet, amelyik szerint egy tárgy haszontalan, ha nem lehet megenni, és nem lehet eladni. Ők gyerekkorukban is a kozmetikumok kreatív felhasználását tartották szem előtt. „Mi sokszor játszottunk sminkelőset a barátnőmmel, de én inkább a maszkmester posztra gyúrtam, iszonyú jó verekedés utáni sminkeket csináltam. Enni nem ettem ilyesmit, lehet, attól vagyok ilyen”- osztotta meg Eszter kolléganő, de hogy milyen is, azt nehéz néhány szóban összefoglalni.
Ez már egy másik történet
“Mindent magamra kentem, mindenhol”- kapcsolódott be Vera kolléganő – “a nővéremmel különféle vendégségekben kedvtelésünkké vált, hogy a fürdőszobába igyekszünk, és felkenjünk, amit találunk. Egyik nagynénénknél töltött délután tragikusan is végződött, mert kifigyelte az illető a gaztettet, és erőszakkal (csípős krémmel) mosta le a fejünkről a márkás kozmetikumait. Ma is előfordul velem, hogy idegen fürdőszobákban áhítattal lesem ki a festékhelyzetet. Ráadásul egyszer a nővérem feldugott egy lila zsírkrétát az orromba, de talán az már egy másik történet.”