"Az andalúziai legenda szerint négy ember szükséges a jó vacsora összeállításához: egy bölcs, aki a sóval tud bánni, egy mértéktartó, aki a fűszert használja, egy macsó, aki nagyvonalúan és vehemensen önti az olívíolajat, és egy szakács, aki mindezeket az alapanyagokkal összekeveri" - vázolta a gasztronómia alapjait dr. Csuday Csaba egyetemi docens, mielőtt nekiláttunk volna a délspanyol vacsorának, amelyet a Lucullus Baráti Társaság a Jókai téren található Alhambra étterembe szervezett.
'Megesszük a világot'
A helyiség a spanyolországi Sierra Nevada lábainál fekvő granadai palotáról kapta a nevét, amelyet 800 évvel ezelőtt építettek mór urai. Az étteremre ezzel szemben nem igazán jellemző a kényelem, a kis alapterületen szinte összeérnek az asztalok, és - különösen a galérián - a támla nélküli széken ülve a vendégnek nagy esélye van arra, hogy háttámlájául a szomszéd asztalnál ülő ember szolgáljon. Ez persze nem minden esetben baj.
A hely hangulatához nem kapcsoltuk volna a spanyol jelzőt, inkább arabnak tűnt, bár a vécében található csempék némi hasonlóságot mutattak a színes azulejokhoz. Vendéglátóink szerint "Andalúzia mai arcát" a spanyokolon kívül jó néhány nemzet alakította, leginkább a vandálok (a tartomány róluk kapta eredetileg a Vandalúzia nevet) a mórok és a zsidók. A rövid történelmi felvezetés után vendéglátóink gasztronómiai kalandjaikkal szórakoztatták riporterünket az alatt az idő alatt, amíg a vacsorát kisebb késéssel felszolgálták.
Kezdjük ott, hogy a vendéglátók mottója is több, mint különös. Honlapjukra klikkelve az "Azok vagyunk, amit megeszünk. Megesszük a világot, mi vagyunk a világ. A Lucullus baráti társaság célja, hogy megállítsa az időt és világuralomra törjön" bemutatkozó szöveget olvassuk, és mivel nonprofit szerveződésről van szó, a célt nehéz nem viccként értelmezni. De a kalandjaik ismeretében már meggyőződtünk arról, gasztrohackereink igen elkötelezettek.
Disznóturizmus és cápator
A 2003 óta létező társaság két "csúcsélményéről" számolt be. Elsőként a külföldieknek szervezett - a szavaikkal élve - jánoshidai disznószeánszról, amelynek célja volt "az elidegenedett, technokrata valóságban a természet ősi rendjével" kapcsolatot tartani. A gyakorlatban mindez úgy történt, hogy a disznóölésre reggel hatkor érkezett külföldiek szekere minden háznál megállt, ahol a lakók házipálinkával köszöntötték a turistákat. Még ha csak tizennyolc ház, és egy templom is volt a faluban, akkor is csekély alkoholmérgezéssel kellett számolniuk. A szervezők egyike az alsó szinten ülő, visszafogott kínai lányra mutatott, aki állítólag a disznóturizmus ideje alatt részegen tanult meg lovagolni.
A másik gasztrohack egy cápator volt a gyulai Kisködmön étteremben, amelyre egy 2 méter 20 centiméteres tigriscápát hozattak valahonnan északról, és feldolgozása előtt a város nevéről elhíresült kolbászok mellett tárolták a pincében. Azért is kapacitáltuk a szervezőket, hogy meséljenek, mert hamar felismertük, esemény szempontjából az este csendesnek és viszonylag ingerszegénynek ígérkezik.
Az egyetemi docens is a virtuális élményeket erősítette inkább, aki az "andalúz életérzést" vázolta az előételt megelőzően. Dr Csuday a Semana Santa, vagyis a húsvét előtti szent hét rítusáról beszélt, amelynek fő attrakciójaként állványzaton trónokat hordoznak körbe Jézus és Mária szobraival. "Óriási tömeg gyűlik ekkor össze, hőség van, és sokan meghatva, néha könnyezve nézik az eseményt" - mondta. Úgy tűnik, a tartományra jellemző életérzés hasonló az augusztus 20-i tűzijátékhoz.
Macsó a konyhábóé
Miután minden asztalra előételt került, szakértőnk a tapasról beszélt. Az idehaza sörkorcsolyának nevezett falatkák a spanyol konyha egyik jellemző fogása, amelyet délutánonként a bárokban iszogatva fogyasztanak. Állítólag azért aprók, mert annak idején a boros poharat kis tányérral fedték le, és erre kellett, hogy ráférjen a tapas.
Ezzel szemben most kiadós előételt kaptunk, a kenyérfélék közt krumplis-hagymás tortillát, és házilag sült, majdhogynem édes lepényt is felszolgáltak kétféle mártással: a magyar ízléshez képest minimális fokhagymával kevert fűszeres padlizsánkrémmel, és fehérboros spanyol babbal, amelyet a legendában szereplő mértéktartó szerencsére nem vitt el a mexikói konyha irányába. A macsó azonban hiányzott a személyzetből, vagy nem volt eléggé macsó, a tálra készített vegyes saláta kaphatott volna még pár csepp olívaolajat.
Első látásra a levesből is hiányoltunk néhány dolgot, nem volt benne ugyanis se hús, se zöldség, se tészta. Az óraany színű Sierra Nevada-i pásztorleves fehérborral és mérsékelt mennyiségű mediterrán fűszerrel készült, ami az ízét illeti, más alapanyag nem hiányzott belőle.
Yoda vacsorája
Dr. Csuday felolvasott néhány, az andalúziai gasztronómiára vonatkozó spanyol kifejezést, majd miután felesége tanácsolta, mondjon valami érdekeset is, újabb történeteket mesélt el azokból az időkből, amikor Salvador Dalí szülőföldjén élt. A szürrealista festőművész előtt asztaltársaságunk is tisztelgett sajátos módon, mert miután nem tudták eldönteni, milyen főtt hús szerepel a főfogás hegyvidéki ételei közt, andalúziai kutyának nevezték el.
A többi húsféle felismerhetőbb volt. A tartomány konyhájának három jellemzőjét igyekeztek kiemelni a szakácsok. A hegyvidékek parasztételei mellett a tengeri ételeket, és a mór hagyományokat, valamint Észak-Afrika közelségéből adódó marokkói hatásokat. A rizzsel és párolt zöldségekkel tálalt vajhalon kicsit érezhető volt a tenger íze, a karamellizált hagymával, és mazsolával készítet tyúkhús kuszkusszal pedig szűkebb körünkben a kedvenc fogás lett. Vendéglátóink ízfokozóként előrevetítették, terveznek egy futurisztikus vacsorát Yoda mester levesével, meg a Mátrixban látott zöld proteinnel, és ekkor leplezve a érdeklődő, ám buta tekintetünkből adódó belső zavart, inkább arra válaszoltunk igennel: szívesen megkóstolnánk a sherryt desszert előtt.