horoszkóp

Most vagy lehányom Zitát, vagy megkefélem

2010.06.18. 15:16
Gantner Ádám
Gantner Ádám

Felbátorodtunk, sőt, szinte vérszemet kaptunk attól a kommentáradattól, ami Gantner Ádám A L@tor című könyvéből részletet közlő poszt alá érkezett.

Hogy a kedélyeket tovább borzoljuk, a szerzővel közösen választottunk még egy részletet, amely egy internetes ismerkedést követő első találka részleteit írja le, bár a könyv a webes társkeresésen kívül foglalkozik a kamaszkori csajozás valamennyi kínjával is.

Aki szervezett már le valaha randevút ismeretlennel az interneten keresztül, annak bizonyára ismerős lesz a következő helyzet.

Zitával egy romkocsmában találkoztam.

Én egy Nagymező utcai kávézót ajánlottam, de ő a Gödörrel jött elő.

– Gödör, mi? Mondd csak, hány éves is vagy? A tizennyolc éves Fanni unokahúgom és a barátnői járnak oda a deszkás haverjaikkal! – fakadtam ki a telefonban, amikor egyeztetni próbáltunk.

– Pedig mi minden pénteken ott lógunk a barátaimmal, állati jó ingyenes kiállításokat szoktak ott rendezni, azért javasoltam, de mehetünk a Tűzraktérbe is, ha neked az jobban megfelel. – válaszolta.

Zitával ugyanazt az évjáratot képviseltük, a múltban akár osztálytársak is lehettünk volna.

Szabadúszó szerkesztőként dolgozott, mellette kiállításokat, tárlatokat rendezett. Helyes, tiszta arcú lány köszönt vissza a fényképekről, de az első szarkalábak már megjelentek a szeme környékén – sminkelésre nem pazarolta az idejét.

Szépen kiöltözve, zakóban, farmerben és western csizmában, behúzott nyakkal üldögéltem a Tűzraktérben, idegenként fészkelődtem a székemen Zitára várva.

Éreztem, hogy ismételten rossz helyen járok.

Körülöttem biciklis futárok, velem egykorú, nagyhangú, tagbaszakadt, kopott, fura fazonok vedelték az olcsó sört, a tablettás bort, egymástól lejmolták a kézzel sodort cigarettát. Fél füllel belehallgattam a beszélgetéseikbe: filmekről vitatkoztak, egy újonnan bemutatott pocsék magyar „művészfilmet” ajnároztak, a kameramozgás, a színészi játék, és a dramaturgia szavakkal dobálóztak.

Zita késve érkezett, már sötétedett – szerencsére.

A fényképei inkább a régmúltban készülhettek.

A képek nem szóltak pelyhedző, feketéllő kis bajszáról, festett sötét hajáról, dohányzástól megsárgult lófogairól, és a felszedett kilókról. Csak az olcsó bornak köszönhette, hogy nem olvastam be neki rögtön a fényképek és a kinézete közötti éles kontraszt miatt. Zita talpig feketében, rengeteg nyaklánccal, kiegészítővel felékszerezve, olcsó ruháiban üldögélt mellettem, jobbra-balra tekingetett, ismerőseit üdvözölte. Én meg félrészegen, western csizmában, már egyre kevésbé behúzott nyakkal, lábaimat szétvetve terültem el a kényelmetlen vasszéken.

Egyre többet ittam.

Nem kívántam Zitát, még csak megcsókolni sem akartam.

A korsó sörtől kimelegedve Zita felhúzta pulóverének az ujjait. Láthatóvá vált hófehér, szőrös alkarja.

A hányinger kerülgetett.

Zita remek társaság volt, amíg a könyvek, a kiállítások, az őt érdeklődő dolgok kerültek terítékre, de a szemem sajnos nem tudtam levenni szőrös alkarjáról. Éppen egy általam is olvasott könyvet elemzett, amikor rákérdeztem a szőrökre.

– Mondd csak, Zita! Jártál már valaha szoláriumban, kozmetikusnál, vagy edzőteremben? – mivel nem érdekelt Zita, bármit megkérdezhettem tőle. – Te Zita! Nem gáz, hogy ez az egyik törzshelyed? Te, nézz már körül! Tele a helység félbolonddal, kiöregedett alternatívval, akik még közel negyven évesen is kannás bort isznak, egymástól kunyizzák a cigarettát. Hát ennyire megállt volna az idő? Szerinted ez normális? – kérdeztem én, az antiszociális, munkanélküli, internetfüggő, alkotói válságban szenvedő író.

– Nekem legalább vannak törzshelyeim, és barátaim, és nem a számítógép előtt ülök naphosszat! – felelte Zita. Túl sokat fecsegtem magamról részegen. – A külsőségek nem érdeklenek. Ilyen vagyok, ha akarsz, így kell elfogadnod. Én jól érzem magam a bőrömben! – szegezi rám Zita kissé megfáradt tekintetét. – Na és te? Nézz már végig magadon! Itt ülsz, mesterségesen lebarnulva, közel negyvenévesen, férfi létedre fülbevalót és western csizmát hordasz! Mondd csak firkászkám! Nálad nem állt meg az idő a kilencvenes évek derekán? Te jól érzed magad így a bőrödben?

Borgőzös, heves csókot nyomtam Zita ajkára, miközben az alkarját simogattam.

Merev részeg voltam.

Most vagy lehányom Zitát, vagy nagyon csúnyán megkefélem – morfondíroztam az esélyeimet illetően, a borgőzös, heves csók után.

Zita a sörtől és a csóktól kipirultan újabb kört rendelt a harsány, agyontetovált pultos csajtól.

Egy fiatal, spicces lánycsapat egymásba karolva, dülöngélve vonult be a romkocsmába. Könnyű kis nyári felsőt viseltek, alhasukat szabadon hagyták, én pedig vágyakozva néztem a vékonyka, napbarnított, fiatal, érzéki leánytesteket. Egyikük kurta, fekete szoknyát, hozzá hasított bőr csizmát viselt. Minden egyes mozdulatakor felcsúszott rövidke kis szoknyája, és betekintést engedett hosszú, feszes, barnára sült combjaira.

Kezdtem lassan magamhoz térni, undorodva toltam el az előttem álló koszos, teli borospoharat. Fejemet oldalra fordítva – mintha a romkocsma dekorációját venném szemügyre – lopva a csizmás lánnyal kezdtem el szemezni.

Zita a lánycsapatról tudomást sem véve, lassan kortyolgatta a sörét, és minden hosszabb hörpintés után felém fordulva csókra nyújtotta a száját. És én, minden hosszabb hörpintés után, kelletlenül, röviden, kötelességszerűen az ajkammal megérintve a kis bajuszkáját, visszacsókoltam Zitát.

Hangos nevetgélés hallatszott a leánytársaság irányából, az asztalukon már ott sorakoztak a sörösüvegek, és egyből irtó jó kedvük támadt. Otthonosan mozogtak a lányok a romkocsmában, pedig az öltözködésük és a kinézetük alapján kilógtak a biciklis futárok és a nagyhangú, félbolond fura fazonok közül, akik ügyet sem vetettek a kis nimfákra. Mintha ott sem lettek volna, okoskodtak tovább, és itták az olcsó sörüket.

Talán azért járnak ide ezek a lányok, mert itt biztonságban érzik magukat, senki sem ácsingózik a telefonszámukra, és nem zaklatják őket. Békében vannak. Számukra pont olyan megbízható és biztonságos hely, mint egy melegbár.

Újra végignéztem a lánycsapaton, majd ismételten megállapodott a tekintetem a Csizmáson: a lábát, a combját, feszes, kerek kebleit kezdtem el pimaszul fixírozni. Minden alkalommal, amikor rápillantottam, elkaptam érdeklődő tekintetét, tudtam, éreztem, hogy rajtunk nevetnek, minket beszélnek ki. Muszáj volt meginnom az előttem álló mocskos borospohár tartalmát.

Két tűz közé keveredtem.

– Akkor én most kimegyek pisálni! – közöltem Zitával irodalmi stílusban, és óvatosan a Csizmásra néztem, ajkaim hangtalanul a „kijössz velem a WC–re?” szavakat formázták meg.

Nem követett.

– Mekkora egy fasz vagy! – mondtam a tükörképemnek a koszos, igénytelen budiban.

– Nem mersz odamenni egy lányhoz!

– Suttogva üzensz neki?

– Ha férfi vagy, odamész Csizmáshoz!

Zita dülöngélve szedelőzködött, rám várt az asztalunknál. Még egy utolsó, kérdő pillantást vetettem Csizmásra, de ő csak szánakozva végigmért, és elfordult.

– Itt lakom a közelben! Hazakísérsz? – hallottam Zita távoli hangját az utcán.

Még akár vissza is futhatok a kocsmába, gondoltam naivan.

– Persze drága, hazakísérlek! – dobtam oda magamat Zitának könnyedén.