horoszkóp

Ezért rinyálnak annyit a szinglik

2012.12.12. 12:44 Módosítva: 2012-12-12 12:45:39

A múlt vasárnap jelent meg itt a Randiblogban egy poszt arról, hogy miért bosszantó egy kapcsolatban élőnek azt hallgatni, hogy az egyedülállók folyamatosan panaszkodnak, és hogy mit szoktak a leggyakrabban felemlegetni. Bár a többség véleménye a hétvégi posztba tett szavazódoboz szerint az, hogy nem érdemes rinyálni, mert kapcsolatban és azon kívül is ugyanannyira nehéz az élet, akik levélben is megírták a véleményüket, általában amellett érveltek, hogy egyedül mégiscsak nehezebb, ezért aztán nem is feltétlenül ildomos a rinyálás szóval illetni, ha elmondják, mivel küszködnek. Alább négy levélírótól idézünk, ők a Randiblog email-címére küldték el mondandójukat - ha ön is bekapcsolódna a diskurzusba egy-két gondolattal vagy sztorival, ajánljuk, hogy ön is tegye ugyanezt!

1. Veronika

Kicsivel több, mint két éve vagyok szingli, én szakítottam még anno a barátommal, akivel két évig voltam együtt. Ha panaszkodom is arról, hogy egyedül vagyok, annak leginkább oka van.

Igenis egy idő után fájdalmas tud lenni egy társ hiánya, egy férfié, akit felhívhatok, ha későn érek haza, hogy addig is beszéljünk telefonon, aki mellé odabújhatok esténként, aki meghallgatja, milyen is volt a napom a munkában, akivel közös programokat szervezhetek, a romantikus utazástól kezdve a parkban sétálásig. Igenis szar tud lenni, ha az ember sokáig egyedül van és igenis megnyugtatja a lelkivilágát, ha NÉHA kiadhatja magából. Az ember igaz barátait ez pedig nem fogja zavarni, mivel engem se zavar, hogy mikor a sok éve tartó párkapcsolatukba beüt a krach, akkor igenis rohanok hozzájuk, hogy meghallgassam a problémáikat. (Természetesen ez nem érvényes azokra, akik állandóan túlzásokba esnek és drámakirálynők.)

Nem állítom, hogy párkapcsolatban élni egyszerűbb, mivel egy jó kapcsolatot fenntartani nehéz dolog, és oly sokszor sajnos az sem elég, hogy két ember szereti egymást, de abban talán egyszerűbb, hogy tudsz a párodra támaszkodni a bajban, és nem kell egyedül megküzdened a problémákkal. (Igen-igen tudom, erre vannak az ember barátai.)

Ha valamelyik szingli amiatt rinyál, hogy öregszik, annak is megvan az oka. Mivel egyedül van és nem biztosítja legalább két naponta egyszer a szerelme arról, hogy milyen szép, sőt van hogy hetekig nem is hallja, és minden próbálkozása kudarcba fullad a párkeresés terén, az igazán pofon tudja vágni az ember önértékelését. Ez pedig igenis elkeserítő és fájdalmas tud lenni. Az embernek pedig ezeket ki kell adnia magából, mert különben megkeseredik, akkor aztán végképp nem fog senkinek sem kelleni.  A folytonos társkeresés, pedig tényleg kiakasztó, ezért én nem is csinálom. Gondolom, majd ha kellek valakinek, úgyis lecsap rám.

2. Ferenc

Éltem én is sokáig párkapcsolatban, és valóban voltak akkor gondok, ami szingliként nincsen. De ma már nagyon szívesen felcserélném azokat a gondokat a mostaniért. Az, hogy néha szerettem volna egyedül lenni és az, hogy most mindig egyedül vagyok, nem összehasonítható. És az, hogy akkor hiányoztak a kalandok, és a szakítás után nagyon örültem ezeknek a kalandoknak, ma már nem kárpótol az állandó kalandlehetőség azért a biztonságért, amit egy állandó kapcsolat nyújt.

De mivel én már túl vagyok azon a nőn aki, bár nem szép, de mégis úgy éreztem, hogy ő az, akire egész életemben vártam. És akinél jobbat vagy csak hasonlót sem fogok találni soha, ezért úgy gondolom, hogy nem érdemes keresgélnem, így maradok egyedül egész életemben, ezért beletörődtem, hogy így maradok. De nekem egy párkapcsolatban élő se mondja, hogy neki ugyanolyan nehéz, mint nekem. Annál rosszabb, mint minden nap az üres lakásba hazajönni és minden nap egyedül aludni, nincsen. Hiába szeretnék havonta egyszer-kétszer a párkapcsolatban élők is megélni ezt. Ismerem mindkét érzést, de össze sem lehet hasonítani a kettőt.

3. Magdolna

Érintett vagyok 36 éves szingliként.

A legjobb és egyetlen barátnőm lassan 11 éve párkapcsolatban él, miközben nekem... na hagyjuk. Maradjunk annyiban, hogy jelen felállás szerint én vagyok az örök szingli, ő pedig a szerencsés, amiért olyan pasija van, amilyen. Mert amúgy tényleg rendes pasija van.

És érdekes, de sokszor ő sem érti azt, amikor én „rinyálok”. Igyekszem a lehető legkevesebbet tenni, részben mert szánalmasnak tartom az örökös panaszkodást, másrészt pedig mert azt tapasztalom, hogy tényleg nem érti, amiről beszélek. Persze addig jó, amíg nem érti, de azért néha kirobban az emberből a dolog.

Ugyanis 30+os szinglinek lenni úgy, hogy a híres mondás szerint nagyobb esélye van annak, hogy egy terrorista öljön meg, minthogy párra találjak, az elég ijesztő. De nem a terrorista miatt. Egy átlagos, normális nő genetikailag (lehet fújolni: társadalmilag is) arra van berendezkedve, hogy előbb-utóbb családot alapítson. Ezért vagy azért, az indok nyilván mindenkinél más, de ez nem jön össze. Ez máris okoz egyfajta belső feszültséget. Ehhez jön még a család tapintatlanabb tagjainak, a kíváncsi kollégáknak, az ezer éve nem látott ismerősöknek, és úgy kb. az ember belső körein kívül esőknek a kérdése, hogy: nincsen férjed, gyereked? Hát az meg hogy lehet? Igyekezni kéne már, nem gondolod? Nem jó ám vénlánynak lenni! (Köszi, ezt eddig nem tudtam!) Találj már te is magadnak valakit! Ésígytovább, ésígytovább. Hol finomabban, hol durvábban érzékelteti veled a világ, hogy mivel szingli vagy, veled nem stimmel valami.

Szóval igen, ijesztő. És akkor jön egy szarkaláb, egy ősz hajszál, néhány plusz kiló, vagy bármi, és az ember képes kívülről érthetetlen, aránytalan elkeseredésre. Ugyanis öregedni nem valami vidám dolog, egyedül öregedni pedig kétségbeejtő. És minden új szarkaláb, ősz hajszál, felszedett kiló ennek a bizonyítéka, hogy egyedül vagyok és így is maradok. Soha nem szoktam erről beszélgetni senkivel, főleg mert a családban és a közelebbi ismeretségi körömben rajtam kívül nincsen egy szingli se, de ezer %, hogy erről van szó.

Nemcsak a szex hiánya, az odabújás hiánya, a valakivel közös jövőkép hiánya, a „szeretnek és elfogadnak” hiánya a rossz, hanem mindez együtt. Tisztában vagyok vele, hogy ha párkapcsolatban élnék, akkor lecserélném ezeket a problémákat arra, hogy elkésett a randiról, megcsalt, széjjelhagyta a koszos zoknit, horkol éjjel, üvölt a gyerek, nincs pénz különórákra, unalmas, lapos, megint nem borotválkozott meg. De azért mégis, mégis egészen más.

4. Viktor

Igen, igaz, aki egyedül él, az panaszkodik, mert… egyedül él. Nincs kivel megosztani a napi dolgokat, nincs bánat- és nincs örömmegosztás sem. Nem, a barát nem elég! Ha új állásom van és kétszer annyi a fizetésem, akkor rohanok haza a barátnőmhöz, megölelem, boldogan újságolom, és együtt tervezzük meg a jövőnket, hova utazunk, mit veszünk a sok pénzből. Ugyanez egyedül is jó, de.... a siker egyedül átélve keserű! Meg kell osztani, hogy a boldogság visszatükröződjön a másikról és lássuk a saját örömünket is!

„És egyáltalán: ki mondta, hogy az élet célja a párkapcsolat?” Ki? Például a gének, a vágyaink, a társas kapcsolat vágya valahol mélyen odabent a tudattalan énünkben mondja! Mert ez a célja az egésznek, egyedül is jó, de párban - a jó személlyel - sokkal jobb!

Más ám egyedül lenni 20 évesen és más 40 évesen is. Egészen más aspektusokkal kell számolni. Fiatalon nagyon átmeneti az ilyen időszak, de idősebben szűkülnek a lehetőségek, egyre több megalkuvás, beletörődés, befásulás vesz körül, és amit 20 évesen jelentéktelennek érez az ember, az 40 évesen már fájdalmas. Például karácsony, születésnap, nyaralás... mindez megoldható társaságban, de biztos volt már mindenki úgy, hogy 200 ember vette körül, mégis egyedül érezte magát.

Talán ezért panaszkodnak a szinglik..... talán csak kommunikálni szeretnének, mert otthon a négy falnak nem lehet elmondani, ami a szívüket nyomja. Nem sajnálni kell, hanem meghallgatni.