horoszkóp

Szeva, Endre vagyok. Vigyázz a csajra!

2013.01.19. 16:47

Tény, hogy a rémes randik témakörében inkább a hímek viszik a prímet – van köztünk barom bőven – de azért korunk (koromból kiindulva fiatal, 25 alatti) hölgyeit sem kell félteni. Rossz sztorim nekem is van bőven, íme pár kiragadott példa az okulás kedvéért” - írta levele bevezetőjében Sebestyén álnévvel megajándékozott olvasónk. Általában egy posztban egyetlen rémálomba fordult randevú leírását szoktunk közölni, de Sebestyéntől egyszerre ötöt kaptunk, és semmi okunk arra, hogy bármelyiktől is megfosszuk olvasóinkat, tehát alább olvasható mind az öt.

Kötelességünk azonban már most figyelmeztetni mindenkit, hogy egy-két trágárabb kifejezés is belecsusszant a beszámolókba, ezért ha önt zavarják a csúnya szavak, ne ezt a posztot olvassa (minket nem zavarnak, úgyhogy benne hagytuk őket a szövegben)! Viszont ha önnek is van hasonló sztorija, vagy ha egyébként hozzá szeretne szólni bármihez, ami megjelent ebben a blogban, kérjük, írjon a Randiblog email-címére!

1, A Késős:

Katát egy ismerősöm buliján ismertem meg, csinos, kedves lány volt, csak egy baja volt: képtelen volt bármilyen pontosságra, ütemtervre, akármire, mert az első harántimpulzus kiütötte belőle az előre fixált programot.

Az első találkozónkról 1,5 órát késett (részletek kicsit később). Amikor lebeszéltük, kérdeztem, elé menjek-e. Nem szükséges, bejön a belvárosba, elég, ha kimegyek elé az Astoriára. Mondom rendben, de tényleg kimegyek elé, ha szeretné, nem nyűg nekem. Nem, tényleg nem kell, csak legyek pontos – volt már, hogy én is késtem randiról, korábban is érkeztem már – kellemetlen, kínos dolog. Megbeszéltünk egy kora délutáni időpontot. Biztos jó? Biztos jó. Rendben.

Időre lenn vagyok a téren a megbeszélt helyen, a lány sehol. Tömegközlekedés és egyebek mellett 10-15 perc késés lazán összejöhet, és nem vagyok egy kapkodó idegbeteg, türelmesen álldogáltam. Olyan 25 perc telt el, amikor írtam neki egy SMS-t, hogy merre jár. Nyugodjak meg, már elindult, de egy kicsit késni fog. Mondom rendben. Ettől a ponttól még egy óra telt el, mire megjelent. Az ok: megjött az albérletbe a barátnője, és elhívta az Arénába vásárolni, mert valamilyen akciós napok voltak. Mondom remek, de lebeszéltünk egy találkozót, ha szól, arrébb rakjuk egy órával és kész, nem oszt, nem szoroz. Jó-jó tudja, de higgyem el, akció volt, vett is egy felsőt, nézzem meg. Mondom szép és jó, sőt remek, de ő várt volna-e másfél órát, ha én kések? Nem, mert nem szereti a pontatlan pasikat, ha valakinek ő kell, az legyen pontos. Hogy mi a fasz?

Persze ezután beültünk egy helyre, eldumálgattunk, a dolgok jól mentek, még két randit meg is értünk, de folyton késett, és mindig benne volt ez az übermensch hozzáállás, hogy ha valakinek ő (értjük ugye: Ő, A VALAKI) kell, az alkalmazkodjon, az legyen pontos, az adjon neki igazat, és csinálja azt, ami neki jó. A harmadik randi után nem kértem többet a csajból.

2, Az Ex:

Erika is meglehetősen szabadon értelmezte a találkozók etikettjét. Pontosnak pontos volt, az tény, csak egy dologra volt képtelen: elszakadni az exétől. Teljesen normálisnak tűnt – egyébként egy egyetemi bulin találkoztunk – csak hát. Na ugye...

Szóval adott volt egy előre lebeszélt, késő délelőtti találkozó, a helyszín a Batthyány tér – van a környéken pár hangulatos étterem, kávézó, lehet sétálni is. A megbeszélt időben egy autó megáll előttem, kiszáll Erika, a kormány felől behajol egy srác, feltolja a fejére a napszemüvegét, és ilyen félig pökhendi, félig lekezelő stílusban: „Szeva, Endre vagyok. Vigyázz a csajra.” Mondom én is örvendek, kösz a tanácsot. Endre gyilkos pillantást vet, visszatolja a napszemüvegét a fejébe, padlógázzal elhajt.

Ott helyben szívesen mondtam volna Erikának, hogy a csávó egy seggfej, de nem tudtam, hogy nem a bátyja-e, nem akartam azonnal rosszul indítani, így hagytam. Endréről nem is esett több szó. Találkozó találkozót követett, egyik alkalommal felhívtam magamhoz, jött, elment (így is, úgy is), és bár Endre fel-feltűnt mint sofőr, jól alakult a dolog.

Aztán Endre még durvábban tekingetett rám, a kocsiból szurkálódott, kiszállt, mellkast düllesztett, páváskodott, hogy lássam, ő kemény, ő arc, ő a nagyobb kutya (nem mintha nem szartam volna le, ismerek ilyen barmot épp eleget). Úgy egy hónap után viszont kezdett rohadtul idegesíteni a srác a beszólásaival, és a folyamatos alfahím-mímeléssel úgyhogy szóltam Erikának, hogy snájdig gyerek a bátyja, de kicsit visszavehetne, mert már rég átlépte azt a határt, ameddig a barmokat tolerálni szoktam.

Ja, hogy az Endre ilyen, de nem a testvére, hanem az exe. Mikor jártatok? Már négy éve, de jóban maradtak, Endre olyan neki, mint egy testvér, fuvarozza, vigyáz rá, stb. Mondom, ez már alapból nem egy egészséges mentalitás, ráadásul nem hiszem, hogy nem érzi, hogy Endre szándékosan elmarni igyekszik mellőle a srácokat, momentán épp engem. Hogy az Endre nem olyan, ahogy ő is testvérként tekint rá, úgy viszont is ez a helyzet – persze azoknak a lányoknak, akiket testvérként kedvelek, én is mindig a seggét nézem, és a velük lévő fiúkra is úgy nézek, mintha képes lennék menten kizsigerelni őket, és utána megfojtani őket a saját belsőségeikkel.

OFF: Mekkora hülyeség ez az „olyan mint a testvérem” dolog már alapból is, főleg exek között. Nem azért, én is jóban maradtam szinte mindegyik exemmel, olykor találkozunk is, szoktunk beszélni, de egyikre sem mondanám, hogy olyan, mintha a húgom lenne, és meg sem fordul a fejemben, hogy négy év után az egyikük fuvarozzon a következő randevúmra (nem mintha eleve tájékoztatnám őket az ilyesmikről – amiről tudnak, tudnak, amiről nem, nem).

Tehát szóvá tettem neki a dolgot, és itt megborultak a dolgok. Erikán nem látszott, de a találkozónk után nem sokkal Endre bejelölt a Facebookon (nem igazoltam vissza). Aztán elkezdett írogatni Erika profiljáról (idegen nem küldhet nekem üzenetet), hogy nagyon vigyázzak mit mondok, mert nagyon megbánom. „Juj-juj” gondoltam, közben eljátszadoztam egy Endre sérelmére történő orrtörés gondolatával. Beszéltem Erikával is erről a dologról, de értsem meg, hogy Endre nem ilyen, csak vigyáz rá, stb. stb. mert a bátyjaként szereti. Erre mondtam neki, hogy rendben én elhiszem, de velem furkó a gyerek, így ha lehet, a jövőben ne ő fuvarozza randizni, van bérlet, normális barátok, stb. Naná, hogy a soron következő találkozóra is Endre hozta el. Erika kiszállt, mire Endre is, és már jött is oda keménykedni, hogy mennyire, de mennyire vigyázzak vele, mert ő kemény, mint a fagyott lószar, és „ha egyszer odaver nekem, én megfekszek egy perc alatt”. De jó – mondom – húzz a faszba! Fura, nem kísérelt meg megütni, annak ellenére, hogy mekkora keménycsávónak állította be magát, csak visszaült a kocsiba, és elkezdte túráztatni a motort. Erika itt látható zavarban volt, hogy akkor most jön velem, vagy megy Endrével, amit persze én is simán kiszúrtam. Megkérdeztem, hogy akkor mi lesz? Ő nem tudja, nem akarja elveszteni Endrét. Mondom persze, a srác kész főnyeremény, mindenki ilyenre vágyik, de ha semmiképp sem tud köztem és közte egy ilyen egyszerű helyzetben sem dönteni, akkor ő is megragadhatja az alkalmat, és elhúzhat a picsába.

Végül hárman három fele indultunk, bár az a rovar tuti felvette Endrét két sarokkal lejjebb, de a helyzetet tekintve ez már cseppet sem érdekelt.

3, Az Átszellemült:

A következő történethez hasonlót már olvastam itt, de ez sem maradhat ki a sorból, főleg azért mert én ezekben a transzcendentális dolgokban egyáltalán nem hiszek, de évente átlag egy ilyet kifogok (ha nem is randi szintjén, akkor csak úgy, hogy feltűnik az ismerősök között). Szóval adott Ágota. Ágota bájos, bár az általános zsáneremhez képest egy fokkal elsőáldozósabb kivitelben (nem a zárdaszűz verzió, de a három randis határon kívül eső típus). Őt az egyetemen ismertem meg, helyes volt, nem tűnt idiótának sem, így nem fogtam gyanút. Persze itt kicsit más volt az alapirány, teaházban indítottunk – elvégre késő ősz volt már, metsző széllel, nem az a bóklászós időjárás. Leültünk, beszélgettünk, aztán megkérdezte vallásos vagyok-e. Mondom nem. Hogy az jó, ő sem, nem hisz az ilyesmikben, szerinte a keresztény hitvilág félreérti az angyalokat. Gondoltam, hogy nekem nem ez a legnagyobb fenntartásom a dologgal kapcsolatban, de hagytam, hadd mondja.

„Az angyalok valójában nem ilyen megfoghatatlan, mennyekben élő lények, hanem a föld belsejében élő fényemberek, akik rendelkeznek az évezredek bölcsességével, tudnak gyógyítani és örökké élnek.” Aj-jaj. Mert ő látott egy előadást még három éve, ahol egy ilyen angyal-nagykövet (vagy mi) adta át az angyali tanításokat (persze egy adott belépő megfizetésének fejében), és ez alapjaiban változtatta meg az életét. Azóta olyan társat keres, akivel majd leköltözhet a belső földre (aminek a bejárata egy, az északi sarkon található hatalmas lyuk). Mert ott minden csodálatos, egy belső nap fényében sütkérezik minden, örök élet és boldogság van, meg örök városok, meg 100 kilométer magas hegyek, meg űrkikötők, ahol mindenféle tiszta civilizációk űrhajói szállnak le és nem ölik egymást, meg az állatokat sem, meg a növényeket sem pusztítják, fényen és a belső föld forrásainak vizén élnek. Ugye, hogy csodálatos? – kérdezte.

A különbség az, hogy én a másik levélíróval ellenben nem mentem ki cigizés helyett röhögni az ajtó elé, hanem minden későbbi, Ágota általi felkeresést elhárítva finoman megkérdeztem, hogy ő most elvből és önerőből ilyen hülye, vagy komolyan hisz ezekben a baromságokban? Mondanom sem kell, ezután én voltam a korlátozott és a szűklátókörű, és nem tudja elhinni, hogy így félreismert. Mondom ja, de más faszságokat azért simán elhiszel (persze bunkó voltam, tudom, de nem tudtam megállni – nem bírom a hülyéket). Na de hogy majd ha eljön a világvége, akkor meglátom, mert őket, az angyalok és a szíriusziak (WTF?) majd lemenekítik a belső földre, amíg kinn mindenki meghal – slusszpoén (ő, és így mondta): MÉG A ZSIDÓK IS. És majd onnan visszatérnek 70 év múltán (egy napot sem öregedve, mert ott nem telik az idő), és újra benépesítik majd a földet mindenféle kristály-, indigó- meg csillaggyerekekkel, és akkor kinn is olyan béke lesz, meg egyetértés mint „odabenn” és sokkal-sokkal jobb lesz a világ mint most, az olyanokkal mint én.

Mondom sok sikert. Felálltam, fizettem, otthagytam, azóta se láttam (nem mintha hiányozna).

4, A Tapadós:

Ágota is elvetemült sztori volt, de Tamara még rajta is túltett. Amíg nincs különösebb közöd hozzá, addig egy angyal (igen az előző sztori miatt kész a képzavar, de tényleg cuki volt). Viszont amint egyszer találkoztok, a legrosszabb mételyek szívósságával tapad, ragad és szívja a vért. Tamara is egyfajta egyetemi hódításnak tudható be, csinos volt, kedvem szerint való, gondoltam, bepróbálkozok. Sikernek siker volt, csak annyira ragadt, mint a legdurvább légypapír. Találkozóinkat végül egy szégyenletes és végtelenül tapló megoldással sikerült csak rövidre zárnom.

Első találkozónk egy lazább iskolai napon volt délelőtt. Elvoltunk, nem volt vele kifejezett probléma, de a vésztervnek számító szeminárium miatt rövidebbre fogtuk a dolgot, mint azt akkor még megfelelőnek találtam volna. A találkozó durván egyig tartott, fél kettőtől szeminárium négyig. Hazaérek, már ott figyelt az e-mail, hogy ez milyen jó volt, legyen holnap X órakor egy másik. Furcsa volt, de gyanútlan maradtam. A másnap nem volt jó nekem, de mondtam, legyen péntek. Na annyi szomorú hangulatjelet levélben ritkán látni, mint amennyi a válaszában volt. Itt már gyanús volt, de a pénteket már lebeszéltük, ilyen esetekben nem vagyok bunkó, mondom, legyen. Eljött a találkozó, kicsit hosszabbra húzva, beültünk egy kávézóba, elbeszélgettünk, kicsit el is tudtam vonatkoztatni a két nappal azelőtti írása által okozott „élménytől”.

Nap napot követett, én nem erőltettem a találkozókat, de ő mindig feltűnt, megjelent az előadásim után, hívott hétvégén, esténként, stb. Ezek a jellegű dolgok akkor szoktak jók lenni, ha a központi elem a szex, és semmi kötetlenség nincs. De a lány tapadt, és cserébe még szexuálisan sem volt motivált (ráadásul nagyon bénán csókolt). És egyre jobban tapadt.

Megszerezte az órarendem, így (hacsak nem volt neki is előadása) azonnal feltűnt, amint én végeztem, vagy ha órára érkeztem. Elkezdett arrafele albérletet keresni, amerre lakok – magamhoz a biztonság kedvéért nem hívtam fel, elvégre van olyan ember, akinél előny, ha nem tudja a címemet. És csak ment tovább. Én igyekeztem finoman terelgetni, hogy ez egy kicsit sok és hirtelen így, és mi lenne, ha nem gyakorolná a zaklatást. Ilyenkor egy napra magába szállt, aztán folytatta onnan, ahol abbahagyta.

Itt azt is feladtam, hogy lefektessem – pedig nagyon jó teste volt – de nem akartam kockáztatni, hogy utána felvesse az „akár egy albérletbe is költözhetnénk” dolgot. Nem kellett, szex nélkül is eljutott ide alig három hét alatt (sic!). Na itt fogalmazódott meg bennem, hogy bármi áron, de el!

Elhívtam egy elegáns és meglepően drága étterembe – igaz, az általános mentális státusza alapján akár azt is gondolhatta volna, hogy három hét után megkérem a kezét. Szép volt, jó volt, de show volt (és a haditerv része). A végére értünk a vacsorának, Tamara szeme úgy csillogott, mintha a legtisztább kristályüvegből lett volna. Jeleztem a felszolgálónak, az jött a számlával. Amint az asztalhoz ért – tudom, ezért a hölgyektől fogok kapni a fejemre – a lehető legtermészetesebb egyben legszenvtelenebb műmosollyal az arcomon félhangosan közöltem, hogy a hölgy fizet.

A majd’ 17.000 forintos számla megtette hatását, a fény úgy illant el Tamara szeméből, mintha ott se lett volna, de legalább megszabadultam tőle.

5, A Rózsaszín:

Mi férfiak nem kifejezetten vagyunk oda a rózsaszínért – kivéve bizonyos helyeken –, de megbékélünk vele, elvégre egyes lányokhoz ez is hozzá tartozik. De Regina esete kiválóan példázza azt, hogy jóból is megárt a sok. Regina cuki volt. De tényleg. Szinte már sziruposan az, de ez elsőre nem tűnt fel – sem idegesítő kényeskedő stílus, sem folytonos affektálás, sem sok-sok, a szivárvány minden színében tündöklő cucc és cuki kiegészítő.

Reginát egy régi ismerősöm mutatta be nekem, és bár én nem éppen vagyok cuki-kategóriás, annyira aranyos volt, hogy óhatatlanul megtetszett. Ezt (mármint a cukiságot) akkor még betudtam annak a kevés alkoholnak, ami Reginában volt. A gond, hogy ő tényleg annyira édes volt, hogy azonnal elkezdtem tartani a kettes típusú diabétesztől.

Itt, megvallom, én voltam a hülye, a piára kellett volna fognom, és menekülnöm kellett volna. Nem tettem. Kár volt. Párszor találkoztunk, de eközben megismertem a barátnőit, aztán a családot, a Mini-Yorkikat, és a világ úszott a rózsaszínben. 21 évesen azért nem feltétlen menő egy rózsaszín szoba, még akkor sem, ha Barbie-nak 50 év múltán is jól áll. A rózsaszín kocsi meg főleg nem (tudom, Barbie-nak olyan is van, van unokahúgom, az ő álma is egy olyan pink kabrió, csakhogy ő hét éves, és nem 21).

Regina tehát problémás volt, az érzelmi színvonala sem jutott sokkal túl az unokahúgomén. Hisz a hercegben a fehér lovon, a mindent megváltoztató – és külső szemlélőként a férfiakat nem kicsit buzissá tevő – szerelemben. Szóval a mesékben. Na ez nem pálya.

Ugye van az az anekdota a 8, a 18 és a 28 éves lányokról/nőkről miszerint az alapvető különbség az, hogy a nyolcévest lefekteted, betakarod és mesélsz neki, a tizennyolc évesnek mesélsz és csak aztán fekteted le, a 28 évesnél viszont nincsen mese. Kicsit ilyen volt a szituáció azzal a különbséggel, hogy a 21 éves lány, akivel járnál/lefeküdnél, a takarót és a mesét igényelné (nem szó szerint, átvitt értelemben).

Mondanom sem kell, a történet itt is rövidre lett zárva, főleg azután, hogy a harmadik randin elkezdte ecsetelni, milyennek képzeli az esküvőjét, a tökéletes férjet, és az utána következő életet – olyan volt, mint azok a habos-szirupos amerikai filmek a napsütéssel, kertes házzal, mosolygó és mindig békés szülőkkel, kötélhintával, golden retrieverrel, meg ami még belefér.