Miközben a mi kedves, nyitott, szabad világunkban az a legnagyobb probléma, hogy az okos és szép nőknek milyen nehéz hapsit találni, addig a világ más részein már maga a randizás is iszonyat pontos szervezést igényel és nagy kockázatokat rejt magában. A Guardian észak-koreai rovata az NK Newszal karöltve feltette a kérdést egy disszidensnek: milyen Észak-Koreában randizni? Indítsa el a zenét, azzal együtt érdemes végigolvasni a posztot!
A nevét persze nem vállaló menekült férfi elmesélte, hogy ugyan az élet minden területét kontrollálja a Párt, a „forradalmi elvtársak szerelmét" már kevésbé tudja (bár a puák szerint nehéz itt csajozni). A férfi visszaemlékszik a húszas éveire is, amikor már érződött, hogy a gazdasági válság és a kilencvenes évek eleji nagy éhínség után beszivárog a nyugati kultúra, és a randizás is megjelent a mifelénk ismert formában. Ennek a kormány nem örült, mivel szerették volna, ha valóban ideológiai alapon, mint elvtárs az elvtárssal állnak össze a párok.
Na de hogy ismerkedik egy phenjani (helyesen pjongjangi)? Hősünk egy vele egy középiskolába járó lányba volt fiatalon szerelmes. Minden adott volt, a szüleik jóbarátok voltak, a fiú lánytestvére pedig a hőn áhított lánynak volt nagy haverja. Azonban a lány végül bevonult a seregbe, otthagyva a fiút. A második csaja már karakánabb jellem volt, ő hívta el randizni a fiút, köztük valódi érzelmi kötelék is kialakulhatott. Randizni ő is és osztálytársai is a parkba jártak, és csak akkor, amikor már teljesen sötét volt. Amúgy legálisan nem találkozgathattak volna lányokkal, maximum szülinapi összejöveteleken.
Érdekes módon felnőttként már szabadabb volt minden, a párok bárhol találkozhattak, senki sem tört pálcát felettük. „Lehetségesek voltak a randik színházakban, parkokban, sőt még padokon is azon a téren, ami előtt Kim Ir-szen állt" – írta a disszidens. A legjobban a szociális klubban lehetett ismerkedni, de táncesteket is szerveztek a fiataloknak, még a nagy vezető szobrának helyt adó, fent említett téren is. Ilyenkor a legények kinyalták magukat, felvették a legszebb ruhájukat, és nagy izgalomban voltak. A dolog amúgy ismerősen zajlott: ha egy férfinek megtetszett egy nő, felkérte táncolni, majd elkérte a számát, a nő meg vagy megadta, vagy nem.
Van egy epizód az észak-koreai férfiak életében, ami nagyon hosszú és nagyon sanyarú: a kötelező katonaságé. Miután végeztek a tanulmányaikkal, tíz évet kell katonaként eltölteniük, ami megöli az ismerkedést vagy a párkapcsolatok fenntartását. A nőmentes évtized persze a fiatalok legszebb éveit teszi tönkre, annak letelte után azonban beindul a randizás ismét. Beindulna, ha a szülők nem lépnének közbe. Ilyenkor a környezetükből egy ismerős nőt kiválasztanak, és egy gyorsan lezavart vakrandi után bele is kergetik a párt a házasságba. Így az ilyen házasságok nem érzelmi alapúak, nagy tisztelet nem alakul ki a felek között.
A disszidens válaszának végét szó szerint idézzük, mielőtt mindenki követeztetéseke vonna le a sztálinista diktatúráról.
„Ha az ember elgondolkodik és megfigyeli az észak-koreai társadalom valóságát, azt látja, hogy az emberek ugyanúgy élik a mindennapi életüket, mint a világ más részein. Szerelembe esnek, megházasodnak, gyerekeik lesznek. Tisztelik a szüleiket és a helyi közösségeik tagjaivá válnak. Az az ablak, amin keresztül Észak-Koreába be lehet tekinteni, nagyon kicsi és korlátozott. De emlékezz rá, hogy az észak-koreaiak életstílusa nem sokban különbözik a tiedtől. Csak van két dolog, amit nem ismernek: a szabadság és az emberi jogok".