horoszkóp
18

Csak felnőtteknek

A következő oldal tartalma a kiskorúakra káros lehet. Ha korlátozná a korhatáros tartalmak elérését a gépén, használjon szűrőprogramot!

Az oldal tartalma az Mttv. által rögzített besorolás szerinti V. vagy VI. kategóriába tartozik.

Hozzáértem, és már csepegett végig a combján az izgalom

2014.06.28. 18:58

Nem tudom, az én történetem mennyire egyedi vagy szokatlan, mivel nem nagyon van a környezetemben olyan ember, akivel erről beszélhetnék nyíltan. Ugyanakkor az biztos, hogy iszonyúan nehéz, és borzasztó rémálom lett a végére abból a csodából, ahogyan ez a kapcsolat indult. Íme, az én történetem” – a Levente álnevet adtuk a mai posztban olvasható levél beküldőjének. Természetesen az igazi neve valami más, és történetében minden olyan apró részletet megváltoztattunk, aminek alapján azonosítani lehetne őt. Hogy Levente miért nem szeretné, hogy bárki is ráismerjen, az a történetből elég hamar világos lesz, de a lényeghez nem nyúltunk. Egy 22 évnyi korkülönbséget áthidaló szerelemről van szó ebben a levélben, és igen, a lány még fiatalkorú. Soha nem fűzünk semmilyen kommentárt olvasóink leveleihez, így Leventééhez sem, de ön, ha szeretné, elmondhatja véleményét vagy saját történetét: írja meg, mit gondol a Randiblog email-címére!

Pár évvel ezelőtt elemi erővel rámtört egy érzés, ami már régóta készülődött bennem, csak azelőtt mindig eltemettem, elnyomtam, mivel azt gondoltam, hogy csak ki kell bírnom, csak ki kell tartanom, mert egyébként minden rendben van – kívülről nézve. Aztán, ahogy az lenni szokott, egyszercsak felrobbant bennem az egész probléma. Egy szempillantás alatt eldöntöttem, hogy alapvetően megváltoztatom az életemet. Olyan erejű volt ez a döntés, hogy egyáltalán nem is foglalkoztam a következményekkel. Az eredmény: egyik napról a másikra felhagytam a karrieremmel, és eldöntöttem, hogy elválok a feleségemtől, akivel majdnem 11 évig voltunk együtt, nagyon mély barátságban, szeretetben, ha lehet ezt mondani. Ezen a döntésemen az sem tudott változtatni, hogy megfogantak (a krízis kitörése előtt nem sokkal) ikerlányaim. Elvált szülők gyereke vagyok, pontosan tudom, mivel jár ez. És mégsem tudtam elengedni a vágyat, hogy új életet kezdjek, egyedül, aztán később valaki mással.

Fél évre rá megismerkedtem egy lánnyal egy chatszobában. Addig is beszélgettem többekkel, de nem volt senki, aki elég érdekes lett volna ahhoz, hogy megragadja a figyelmemet hosszabb távon. Ez a lány azonban más volt: ahogyan írt, a gondolatainak a ritmusa, az értékek, amiket kihallottam a szavaiból, a stílusa, egyszerűen minden, ahogy volt, lenyűgözött. Abban az időben még nem tudtam, hogy néz ki, sőt, azt sem, hogy nem egy faszi írogat-e álnéven, mivel talán másfél-két hónap múlva kaptam az első képet a lányról. De gyakorlatilag percek alatt beleszerettem – igen, online.

shutterstock 124580191

Volt még egy „apró” probléma: a lány 22 évvel fiatalabb tőlem, és még fiatalkorú.

Na igen, itt van az a pont, amikor a környezetemben általában mindenki eldobja az agyát. Amikor különböző intenzitással kb. mindenki nekem esik, hogy mi a fenét képzeltem, hogy mertem, meg egyáltalán mire volt ez jó, és mit is akartam tőle, meg hogy liliomot akarok tiporni, satöbbi. Köszönöm szépen, nem ez a helyzet. A helyzet az, hogy beleszerettem egy lányba, egy nőnemű SZEMÉLYBE, nem a képei alapján, nem a testébe, hanem abba a valakibe, akit kihallani, megismerni véltem a beszélgetéseinkből. Hozzá kell tennem, hogy festő vagyok, intuitív képességekkel, és emellett az életben hihetetlen válogatós az emberi kvalitásokra. Nagyon nehezen kötök barátságokat is, és pláne szerelmeket. Ez a lány azonban minden mércét elsőre megugrott. Én sem értettem, hogyan lehetséges ez. Viszont határozottan úgy éreztem, hogy Ő AZ. Ő az az ember, akit mindig is kerestem, akivel nagyon szeretnék együtt lenni, éjjel-nappal, és ha csak az érzéseimen múlna, akkor vele szeretném leélni az életemet.

Viszont tudtam, hogy szóba nem állna velem, ha tudná az igazat rólam. Ezért elkövettem az első hibát, amit ha nem teszek, talán minden másként alakul. Mindenesetre nem mondtam meg a lánynak, hogy házas voltam, és azt sem, hogy gyerekeim lesznek. Az életkoromból is letagadtam 6-7 évet, hogy ne legyen annyira riasztó a számára. Végül látott már rólam fotót, és szerencsémre jóval fiatalabbnak nézek ki a koromnál. Egyszóval hazudtam neki.

Mindezek után végre megláttam az arcát. Gyönyörű volt. És igen, vérforraló testet kapott a teremtőtől. Kb. két hónapos beszélgetés után (beszélgetés alatt a napi 4-5-6 óra folyamatos chat értendő, plusz éjjel is irkáltunk egymásnak) már ott tartottunk, hogy a fél életét elmesélte, a legmélyebb, legnehezebb titkaiba is beavatott. Viszont soha nem tudtam, hogy csak pótapát lát-e bennem, ismeretlen „jóbarátot”, akinek anonim módon mindent elmondhat (=lelki szemetest), vagy van-e bármi más is a rajongása, érdeklődése mögött. Nagyon sokszor az volt az érzésem, hogy csak a bolondját járom vele, ő igazából semmi „olyat” nem érez irántam, mint amit én.

Nos, ez az állapot eltartott összesen majdnem 8 hónapig. Természetesen napi szinten beszéltünk, órákon keresztül, fűtögettem őt rendesen, ment a szexchat, de ő valahogy sosem adta bele magát rendesen. Végül elhívtam egy találkára.

Eljött. Ahogy megláttam, lenyűgözött. Alig néhány centivel alacsonyabb nálam, gyönyörű és szexi teremtés, nagyon jó ízléssel öltözött, és mmmm..., nőies, és hamvas, de nagyon. Csak sétáltunk, beszélgettünk, elég nagy zavarban mindketten. A végén csak puszi-puszi, semmi egyéb. Viszont a rákövetkező 5 napon is találkoztunk. Ahogy elbúcsúztunk, már mentünk is csetre, és folytattuk, ahol abbahagytuk. Életem legizgalmasabb, legboldogabb, leginkább felvillanyozó napjait, hónapjait éltem át.

Viszont nekem továbbra sem volt egyértelmű, hogy ő mit akar velem. És így nem mertem lépni. Végül másfél hónap múltán egyszer csak megtört a jég, megcsókoltam. Utólag bevallotta, hogy már az első talin, öt perc elteltével azon rágta magát, hogy miért nem csókolom már meg, és hogy ő vajon megtegye-e...

Viharos gyorsasággal jöttünk össze, szinte álomszerű volt. De nekem, bármennyire is akartam, kívántam őt, fékeznem kellett. Pedig konkrét fizikai fájdalommal járt, hogy nem kaphattam meg őt, mármint hogy „csak” felizgattuk egymást (szavakkal, tapizással), de komolyabb dolog sosem lett belőle. De tudtam, hogy én lennék neki az első, és nem is tervezte ilyen korán a dolgot, ezért semmi esetre sem akartam, hogy csak a vágyai (pláne azt nem, hogy az én vágyaim) belehajszolják őt egy olyan dologba, amit később megbánna. Azt akartam, hogy legalább valamennyire legyen észnél, és az eszével is döntsön amellett, amire a teste vágyott. Így aztán vagy két-három hétig is eltartott, mire tulajdonképpen egymáséi lettünk.

Az első sokk ezután következett. A szüleinek a tudomására jutott, hogy létezem, és iszonyatosan megijedtek, hogy ki-miféle ember lehetek. Utánam kerestek az interneten, és így minden kiderült. A gyerekeim is, az életkorom is. A lányt leszedték a térképről, a telefonszámát lecserélték, engem pedig megfenyegettek, hogy még egyszer a közelébe ne merjek menni a lánynak. Még a rendőrséget is beígérték.

A hihetetlen ijedelem mellett (eddig soha még életemben nem volt dolgom sem rendőrrel, sem fenyegetéssel) elborított a hihetetlen veszteség érzése. Elvesztettem a lányt, akit már nyolc hónapja imádtam, és akivel éppen elkezdtünk volna együtt lenni.

Azonban pár nap múlva a lány felhívott titokban, hogy ő iszonyatosat csalódott bennem, főleg azért, hogy miért nem bíztam benne. Hát nem tudtam, hogy mennyire szeret?! Hogy még ezt is kibírjuk együtt? Nos, az az igazság, hogy én soha nem gondoltam volna, hogy ő engem ennyire szeret. Azt tudtam, hogy én milyen reménytelenül odavagyok őérte, de véges-végig azt hittem, csak kaland vagyok neki, semmi más, és amint kiderül, ki is vagyok valójában, azonnal lelécel. (Ez a mondat a kulcsa a történetnek. Emlékezz rá, kedves olvasó!) A lényeg, hogy a szülei tiltása ellenére is eljött hozzám, találkoztunk, és mivel ez otthon kiderült, a szülők viszont nem akarták a lányukat elveszteni, beletörődtek a helyzetbe.

Később, hónapokkal később már együtt írtuk esténként a lány fogalmazásait az édesanyjával a házuk kertjében. Nem mondom, hogy szerettek, imádtak, de rendesen, kedvesen, emberien viselkedtünk egymással. Sőt, nekem nem volt velük soha semmi bajom. Viszont nem tudom, hogy ők valójában, őszintén mit gondoltak rólam, hogy „megbolondítottam” a lányukat... Úristen, ha tudnák, mennyire szerettem... Az egész életemet felborítottam érte...

Meg kell mondanom, hogy életem legjobb szexuális élményeit ővele éltem át. Soha még az életben nem láttam ennyire erotikus, ennyire nyitott, ennyire reaktív lányt, mint ő. Nyíltabbat, rámenősebbet, vakmerőbbet igen, de egyikük sem érintett meg belül. Ő más volt. Ő volt a szendeség és pajzánság számomra tökéletes kombinációja. Éltem-haltam csak egy kacér pillantásáért is, de ezzel ő is így volt: elég volt icipicit hozzáérnem, megsimogatnom, vagy akár csak úgy néznem, és már csepegett végig a combján az izgalom... Az első négy hónapban gyakorlatilag mindenhol, és bármikor szeretkeztünk, ahol pár szabad pillanatunk volt. Képes volt a lelkem egy percnél hamarabb is elélvezni, nadrágon keresztül dörzsölgetve is akár, annyira fel volt húzva állandóan. És hát mi tagadás, én is nagyon élveztem őt. A látványát, a hangjait, a nevetését, az illatait, az ízét, minden porcikáját imádtam. Úgy éreztem magam, mint aki a mennyországban van. Arról beszéltünk, hogy örökké egymáséi leszünk, hogy hol lakjunk majd, ha leérettségizett, mi legyen a neve a gyerekeinknek. Utólag ez bizarrnak hangzik, de akkor valóban úgy éreztem, hogy senki mással, de vele igenis szeretnék gyerekeket. Nagyon szeretném, ha ő lenne a gyerekeim anyja.

shutterstock 155356055

A testi vágyon felül egyébként minden létező percünket együtt akartuk tölteni. Iskola után egyből rohant hozzám, ettünk, leckét írtunk, szeretkeztünk, és este alig ért haza, mindig elkéstünk a megbeszélt időpontokhoz képest. Egyszerűen rossz volt egymás nélkül lenni, még egy percet is. A délelőttök is azzal teltek, hogy egymásnak irkáltunk. Bódultan, szerelmesen sétálgattunk az utcákon, és arról beszélgettünk, ki milyen bútort, lakást szeretne, hol élnénk szívesen, kiköltözne-e velem külföldre, hány gyerkőcöt akar, milyen neveket képzelne el, hogyan nevelnénk őket, stb. Euforikus volt, örökké tartónak éreztem. És tudtam az eszemmel, hogy ezek „csak” érzések, de ennek tudatában is azt gondoltam, hogy megalapozottan érezzük ezt. Úgy éreztem, hogy mi TÉNYLEG egymásnak vagyunk kitalálva. A köztünk lévő különbségek ellenére is.

Aztán elmúlt az idill, és elkezdtek sorjázni a bajok. Számomra továbbra sem volt egyértelmű, hogy ő mit érez. Érzi-e azt az életre-halálra érzést, amit én. Mert persze ezt mondta, hogy én vagyok, akivel örökre együtt akar lenni, de nem bírtam hinni neki. Mégiscsak egy nagy kamasz, nem felnőtt ember. És nekem az életem múlt azon, hogy ő mit mennyire gondol komolyan... Ahogy azóta is érzem, már akkor is úgy gondoltam: nekem ő volt az utolsó sanszom az életben. Vele én kiégtem, elégtem. És ezt nem értette meg.

És közben furcsa volt a viselkedése. Egyik pillanatban rámmászott, utána viszont elutasító volt testileg is, és nem érdekelte, amit mondok. Aztán megint ezerrel rajtam lógott, követelte, hogy mutassam meg neki a félkész munkáimat. Aztán megint nem érdekelte semmi. Furcsa volt.

És mivel néhány hazugságon is rajtakaptam, amiben némileg érintve volt a testiség is, elkezdtem félni. Félni attól, hogy átver a hátam mögött, megcsal, engem meg csak kihasznál majd. (Pénzem nem volt, de ettől még nem akartam ügyeletes házifeladat-íróvá és korrepetáló tanárrá előlépni. Azzal együtt, hogy akármikor akármennyit segítettem neki, hiszen a társam volt, együtt voltunk, tehát segítjük egymást. Ez normális. De ha ez nem kölcsönös, vagy ha ezzel ő visszaél, az nekem fáj.)

A következő majdnem egy év ennek jegyében telt. Váltakozva jobb és rosszabb periódusok voltak, hihetetlen szép napokat töltöttünk el Horvátországban a következő nyáron, de előtte-utána megint öltük egymást. A kezdeti bizalom és eufória már sosem állt helyre. Nem tudtuk tisztázni a kényes dolgokat, számomra nem volt kielégítő az a magyarázat, amit adott a kétes dolgokra. Nem tudtam már feltétlenül bízni benne.

És ez elindított minket a lejtőn. Minden egyre rosszabb lett közben, egyre inkább nem volt visszaút. Elkezdett nem beszélni arról, hogy én vagyok AZ az ember, elkezdte nem emlegetni, hogy „örökké”, elkezdett érdektelen lenni, miközben meg állandóan láttam rajta az erőfeszítést, hogy megfeleljen annak a „valaminek”, amit én elvárok tőle. Pedig nem akartam tőle semmit elvárni, egy dolgot leszámítva: hogy mindig mondja ki, amit valóban érez és gondol kettőnkről. Mondja el nyugodtan, ha kételyei vannak, vagy ha valaki más (is) megtetszett neki, és főképpen ne mondja, hogy imád és szeret, ha közben alig figyel rám, vagy az exével telefonálgat félórákat, egész sikamlós szövegekkel ráadásul, miközben engem meg elkerül. Ne mondja, mert nem érzem, és így nem is hihetem el. És én hajlandó lettem volna bármire, hogy rendbe tegyük a dolgainkat, amit csak meg tudok tenni. De hiába. Milliószor próbáltam vele megértetni, hogy nagyon rosszul esik, amikor sumákolni érzem őt, és hogy nem eléggé átlátszó, hiteles, egyértelmű a viselkedése. Ő pedig azt mondta erre, hogy nincs semmi más a háttérben, csak én vagyok túl féltékeny és paranoid, és ő engem szeret, értsem már meg! Dühös volt rám, mérges és csalódott.

De én nem értettem, mert nem tudtam elhinni. A viselkedése mást mutatott. Én pedig elkezdtem félni. Nagyon. És ezért elkezdtem kutatni utána. Emailek, Facebook, SMS-ek. Amit természetesen iszonyúan zokon vett. Nem értette meg, hogy nyíltabbnak kellene lennie, akkor is, ha van mit takargatnia, mert az százszor jobban beleférne, mint a titkolózás, vagy ha nincs mit titkolni, akkor a kétértelműség. Én pedig nem értettem meg, hogy mennyire megbántja őt a kutakodásom (értettem én... csak „jogosnak” tartottam, mivel nem én nézegettem ki a kapcsolatból, nem én tagadtam váltig, hogy van másvalaki is a látóteremben, hanem ő). Sakk-matt helyzet ismét. Még most is azt állítja, hogy soha semmi nem volt senkivel, és az én hibám, hogy ennyire paranoid módon viselkedtem. És ezzel mélységesen megbántottam őt, és ez volt az oka mindennek. Lehet, hogy igaza van. És mindent én tettem tönkre...

És persze nekem is alkalmazkodnom kellett az ő elvárásaihoz. Elkezdte pl. őt zavarni, hogy elmegyek a kislányaimat meglátogatni. És nagyon próbált ellene tenni, hogy ne így érezzen, még a kölkök bútorát is segített megtervezni meg összerakni, de ez benne valahogy mégis egy sebet hagyott. Semmi esetre sem akart találkozni a lányaimmal, pedig az exem elég normális lett volna ahhoz, hogy gond nélkül lebonyolódhasson a dolog. És ez egyszerűen hihetetlen volt. Két tűz közé kerültem. Se a gyerekeimet, se a szerelmemet nem akartam elveszteni, és nem tudtam benne feloldani ezeket az érzéseket. Egyszerűen nem volt ehhez még elég érett talán, én meg nem voltam elég okos, vagy nem tudom milyen. És az is igaz, hogy az én bűnöm, hogy ezt egyáltalán meg kellett próbálnia, tini fejjel elfogadni a helyzetet, hogy a „pasi”, akivel jár, házas volt, és van két gyereke.

Azt is elkezdte utálni, ha nekem munkaügyben el kellett utaznom pár napra. Hiába mondtam, hogy muszáj vagyok, mert kell a pénz, meg a kapcsolatok, értse meg, mégis sebet hagyott benne, mert egyedül hagytam őt, amikor épp meggyengült a kapcsolatunk. Nem értette talán, hogy nem azért megyek el, mert elegem van, hanem mert van más is azon kívül a világon, hogy szeretjük egymást. Pl. munka, számlák, család, stb. Pedig a kedvéért (=a burkolt nyomásgyakorlásnak engedve) elhalasztottam egy állás elfoglalását, hogy a nyarat szabadon (és csórón) együtt tölthessük, ami végül az állás elvesztéséhez vezetett...

Ha már a család szóba került. A leány nővére kb. egy kanál vízben tudott volna engem megfojtani, a hellón kívül semmit nem beszéltünk a majdnem másfél éves ismeretségünk alatt. Én pedig annyira összevesztem a testvéremmel a leánnyal való kapcsolatom miatt, hogy azóta (több éve) egyáltalán nem beszélünk egymással. A leány nem merte elmondani szinte senkinek, hogy milyen kapcsolatban van, leszámítva pár barátját és barátnőjét, akikkel rendre össze is veszett emiatt. Mindenki azt mondta neki, hogy majd tönkre fogom őt tenni, magamévá teszem, aztán meg eldobom. Aki nem fogalmazott ennyire vehemensen, annak sem volt túl jó véleménye erről a kapcsolatról. Persze időről időre láttak minket együtt a lakóhelye közelében, néha el is kezdődtek pletykák terjengeni a sulijában, amit ő nyilván nagyon nem szeretett volna, ezért letagadta a viszonyt többször is, hogy mentse a helyzetét. Nekem pedig egyetlen kollégám, ismerősöm sem tudta, a szüleim sem, hogy ki ez a titokzatos lány, akiért annyira odavagyok.

Végül lassan minden teljesen megváltozott. Kerek egy év után a tönk szélén álltunk. Ott találtam magamat egy helyzetben, amit egyszerűen nem értettem, és folyamatosan az volt az érzésem, hogy tehetetlen vagyok: akármit csinálok, minden mindig csak még rosszabb lesz, és elkerülhetetlenül csorgunk a vég felé. Egymás agyára mentünk már. A tetőfokára hágott a bizalmatlankodás, a féltékenykedés a barátokra, egymás idejére, egymás szándékára, az attól való félelmünk, hogy a másik le akar lépni mellőlünk. Pedig Isten látja a lelkemet, hogy mindent megtettem volna, hogy szeressen, és őszintén szerettem őt. Még a cigiről is leszoktam, mivel gyűlölte (igaza volt). De már én is a határán voltam, hogy nem tűröm tovább ezt a helyzetet, és nem azért, mert kiszerettem belőle, hanem mert már nem bírom. Nem akartam már veszekedni, azt sem akartam, hogy neki rossz legyen, és én sem akartam már megalázott lenni. Pszichikailag lassan felemésztett a dolog, elkezdtem tönkremenni.

Aztán egy alkalommal felment az exéhez Pestre egy napra (mivel azóta is jóban vannak, néha beszélnek, és nagyon rég látták egymást utoljára). Persze a srác azonnal összejönne újra, ha lehetne, ezt lépten-nyomon ki is fejezte a leány felé, szóval nem csak ártatlan barátság van ott).

Miközben ő saját magát győzködte, hogy nehogy elveszítse a fejét a sráccal kettesben a parkban, a kanapén, stb., én tomboltam magamban. Bár a találkozón semmi konkrét nem történt köztük, mégis annyira jól sikerült, hogy két hét múlva, a srác születésnapján ismételtek. Az én barátnőm az exének sütögetett sütit, közben meg azon a héten már szinte hozzám sem szólt. Abszolút vesztes helyzet.

Itt álljunk meg egy pillanatra. Le kell szögeznem, hogy 100%-ban hittem a lánynak, hogy nem akar semmit a sráctól. Azt is elfogadtam, hogy (bár tagadta, később mégis kiderült) van köztük vonzalom, és megbíztam benne, hogy ő ennek nem akar és nem fog teret engedni, mert ez pusztán fizikai, amúgy nem akar semmi többet a sráctól, max. pár smacit, tapit, pár forró pillanatot. Mégis elemi erővel, leküzdhetetlenül, eszelős mértékben féltékeny voltam. Nem vagyok hozzászokva, hogy nem vagyok elég egy lánynak (elolvastam egy chatet köztük, ahol a lány beígérte a srácnak, hogy majd felmegy hozzá, és majd lehet, hogy lesz ez meg az közöttük. A srác meg nagy naivan rákérdez, hogy „és mi lesz a barátoddal?” „Nem tudja meg” – hangzott a válasz.)

És EZ AZ, amit az én exbarátnőm nem értett meg, és nem érti azóta sem. Szerinte neki „joga volt” találkozni az exszel, joga volt ilyeneket csetelni, meg átélni a forró pillanatokat, még akkor is, ha megálljt parancsolt a dolgoknak (a srácon nem múlt volna a dolog szerintem...) De közben ENGEM ő sehogyan sem vett figyelembe. Nem értette, és nem érdekelte, milyen iszonyatos fájdalmat okoz nekem az a probléma, amin nem tudok úrrá lenni (a féltékenység). És szerinte ez az én hibám volt. Na ez volt az a pont, ahol látni kezdtem, hogy őt a saját élete sokkal jobban érdekli, mint az én érzéseim.

shutterstock 185555627

Aztán egyik este bejelentette SMS-ben, hogy másnap megy az exhez szülinapozni. Kinyomtam a telefont. Betelt a pohár.

Három napig nem beszéltünk, majd ráírtam, hogy találkozzunk, beszélni szeretnék vele, meg akarom oldani a dolgainkat, de ehhez komolyan le kellene ülnünk, hogy egyáltalán van-e még mit megoldanunk, és végre egyszer az életben valljon már végre színt, hogy mit akar tőlünk! Eljött aznap délután, hogy bejelentse, szakít velem.

Ennek lassan egy éve.

Azt a sokkot, amit akkor átéltem, senkinek sem kívánom, pedig tudtam, hogy ezt fogja mondani, nem a meglepetés miatt volt ennyire rossz. Gyakorlatilag csak mostanában kezdek magamhoz térni belőle valamennyire. Ahogy kimondta a szavakat, egyszerűen minden elsötétült. Ott álltam, tehetetlenül, megsemmisülve, azzal az érzéssel, hogy meg fog hasadni az elmém. Hogy ez egyszerűen nem lehet igaz. Hihetetlenül haragudtam rá, hogy feladta, és azt éreztem, hogy igazam volt az elejétől fogva, ő tényleg nem akarta ezt annyira életre-halálra, mint én. És közben azóta úgy érzem, hogy nem kapok levegőt.

De minden haragom eltörpült ahhoz képest, hogy azt éreztem, vége van az életnek a számomra, mivel az az ember hagy el, akit a világon mindenkinél jobban szeretek. Ez egyszerűen elviselhetetlen volt. És gyötört a harag magammal szemben, hogy miért nem voltam figyelmesebb, türelmesebb, józanabb, kedvesebb, miért nem tudtam elhinni neki, amit mond, miért voltam paranoiásan bizalmatlan, és miért tettem tönkre a kapcsolatunkat a féltékenységgel. Akármennyire is „igazam volt” abban, ahogy a történteket levettem, értékeltem, mégis gyötör a bűntudat azóta is: lehetséges, hogy pusztán én tettem tönkre mindent, mindkettőnk számára? Legalábbis a leány szerintem így gondolja azóta is...

Inni kezdtem. Masszívan. Soha életemben eddig nem tettem ilyet, soha nem meneküléssel válaszoltam a problémákra. De ez egyszerűen meghaladt engem. Nem akartam élni, nem akartam ébren lenni, annyira mocskosul fájt az egész, hogy néha fél percekig csak görnyedtem a széken, és nem kaptam levegőt. Szinte folyamatosan részeg voltam, hogy ne érezzek semmit. Persze leszámítva azt az időt, amikor dolgoznom kellett, vagy amikor a lányaimmal találkoztam. De annyira elviselhetetlen, kibírhatatlan mértékű volt volt a fájdalom, hogy jónéhány hónapig enni sem tudtam. Ledobtam 10 kilót (két éven belül másodszor).

Egy bő hónap után eljött a lakásomhoz. Nem csöngetett be, de tudtam, hogy ő van ott az ajtó előtt. Végül még negyed órát várt a kapuban a hidegben. Kimentem. Megöleltük egymást, és sétálni kezdtünk. Elmondta, hogy bár nem akarja újrakezdeni a dolgokat, iszonyúan hiányzom neki, és fel akar jönni a lakásba, mert hiányzik neki az illatom, az érintésem, akarja, hogy megöleljem, megszeretgessem. Nemet mondtam. Tartottam magam. Nem akartam, hogy lássa a szanaszét hagyott piás üvegeket, a disznóólat, mivel teljesen elhagytam magam, és nem akartam, hogy lássa, mennyire szenvedek nélküle. Nem akartam, mert úgysem értette volna meg, hogy igazából öngyilkos akarok lenni, csak nem merek, meg a lányaimra gondolok. Később ezt úgy magyarázta magának, hogy eljött hozzám, hogy adjon még egy esélyt nekünk, de látta, hogy én nem is szenvedek, és akkor ő meg minek törje magát?... No komment. Nem tudta, hogy szégyellem magam előtte. És ugyebár csak azelőtt szégyelljük magunkat, aki számít... Három óra séta után megcsókolta a számat, felszállt a buszra, és mosolyogva elment.

Én pedig ott maradtam megint, leforrázva, kínlódva, zokogva.

Egy héttel később felajánlottam egy találkozót a lánynak, válaszra nem méltatott ugyan, viszont eljött. Azonban elkerültük egymást. Ezután csak névnapi üzenet jött tőle. Közben én egyre többet és többet ittam. Nem egyszer matt részegen, zokogva róttam az utcákat éjjelente. Mindennaposak voltak a sírások, majdnem fél éven keresztül. Teljesen egyedül küszködtem, a barátaim sem tudtak oda követni, ahol én voltam akkor.

Még egy hónappal a találkozónk után végül bementem egy pszichiátriára, ahol sikeresen megállapították, hogy alkoholfüggő lettem. Valamennyire próbáltak leszedni a szerről, közben meg terápiákra jártam, de teljesen alkalmatlan voltam a dologra, és majdnem rákaptam az egyik nyugtatószerre is.

A kezelés hat hétig tartott, közben a lánnyal megint elkezdtünk beszélgetni, flörtölgetni is, aminek végül az lett a vége, hogy a lakásomon kötött ki. Persze, hogy dugtunk egyet (kettőt), de ez már a közelében sem volt annak, amilyen azelőtt volt. Művi volt, mesterkélt, hiányzott belőle az az odaadó szeretet, ami előtte megvolt bennünk. És bár most is gyönyörű volt, de ez már nem hatott meg. Én őt akartam visszakapni, nem a testét. Nélküle a teste nekem semmit nem ér. Nem kell.

Aztán ahogy jött, úgy el is tűnt a lány megint. Végül hetek múlva jön tőle egy email, hogy akar velem beszélni, de most nem tud, és ha kitalálta a módját, akkor majd keres. Hetekig semmi. Az idegbaj kerülgetett, hogy mi lehet vele, és iszonyúan szenvedtem, hogy akkor most én egyáltalán írhatok-e neki vagy nem, vagy esetleg megint bekeményített a családja, figyelik a telóját, stb., mi lehet vele egyáltalán.

A kórházi kezelés során egy csoportban el kellett mondanom, hogy miért vagyok itt. Amikor elmondtam, hogy a lány, aki „miatt” inni kezdtem, még nem nagykorú, rámszállt néhány betegtárs. Elkezdtek zaklatni, hogy börtönbe küldenek. Nem törődtem velük, egészen addig, amíg (éppen ismét csetelgettünk a lánnyal, megint jópár órát, bár ő továbbra sem akarja újrakezdeni, nagyon nem, inkább arról beszéltünk, hogy nem tudunk továbblépni) egyszer csak csengetnek.

Kinyitom az ajtót, nos, ott áll három nyomozó, házkutatási paranccsal a kezükben, benyomulnak, elveszik a telefonomat, meg lefoglalják a számítógépemet, mivel valaki feljelentett, hogy fiatalkorúról készítettem tiltott pornográf felvételeket. Nos itt fordult velem a feje tetejére a világ. Ettől a pillanattól számítom a kijózanodásom kezdetét.

Természetesen megtalálták a fényképeket a telefonomban, amit még előző nyáron, a leány indítványozására készítettünk, amolyan erotikus szóló fotózást tartottunk a kertben. Kettesben. Magunknak. Emlékbe. Soha senki más nem látta a képeket, leszámítva azokat az embereket, akik előtt a leány a pendrive-ra felmásolt képekkel véletlenül lebukott (családja), na meg esetleg a kedves betegtársak a kórházban, akik zuhanyzás alatt beletúrhattak a telefonomba (amire nem, soha nem teszek kódot, én marha). Viszont hivatalosan soha nem fogom megtudni, ki jelentett fel, a leány családja (a kedélyeket erősen borzoló fotók láttán), vagy a betegtársak a kórházból.

Azóta megvolt a kihallgatás, a leányt is kihallgatták, és ő azóta nem nagyon áll szóba velem. Legutóbb, egy hónapi hallgatás után elmondta, hogy iszonyú rosszul van, próbál engem elfelejteni, továbblépni, ha jól értettem, pszichológushoz jár, de lehet, hogy csak új pasija lett (azt mondta, segítenek neki kimászni ebből), és ne írjak, ne keressem, mert akkor minden még sokkal rosszabb. A beszélgetés során ismét szóba került, hogy mindez az én hibám, a paranoia miatt történt az egész köztünk. No komment. Lehet, hogy igaza van... Nem tudom.

Így aztán most itt állok, még mindig szerelmesen, még mindig napi szinten alkoholt fogyasztva, egy lehetséges börtönbüntetéssel előttem, aminek messzemenő következményei lesznek az életemre, és teljesen elakadva, mert senkire nem akarok ránézni Őrajta kívül, miközben a realitás egyértelműen az, hogy elvesztettem őt. Hihetetlen fájdalmat okoz még mindig, amikor bevillan egy-egy helyesebb lányt látva az utcán, hogy úristen, most az én exem is valami ilyen falatnyi ruhában mászkál ide-oda, és hányan megnézhetik, vagy ne adj' isten, összejött valakivel, aki azt a cicit, puncit nyalja, amit én imádtam, körülrajongtam, és millióféleképpen szerettem. Olyan erős fájdalmat okoz ez még mindig, hogy nem nézek rá senkire. Nem szólok senkihez, a földet nézem a buszon, vonaton, az utcán nem látok senkit, úgy megyek végig. Közben iszonyúan hiányzik az érintés, az ölelés, az intimitás, de valahányszor megpróbálok ránézni egy lányra, és esetleg megkívánom, utána felnézek az arcukra, és az villan be, hogy „de ez nem Ő.... Nem kell.”

És a nyakamon van a lelkiismeret-furdalás, mert lehetséges, hogy az én óvatlanságom miatt zaklatja a rendőrség a fiatalkorú exbarátnőmet orvosszakértői vizsgálatokkal, kihallgatásokkal, olyan mély sebet okozva ezzel neki, amire egyszerűen nincs magyarázat, meg indok. Hihetetlen dühöt érzek emiatt a képmutató társadalommal szemben, mert ismét csak kiderül, hogy nem szeretni bűn, nem ez okozza a problémát, hanem az álszent hozzáállás, amit a mai nyugati világkultúra az emberekre kényszerít. És ennek jegyében nosza, menjünk, tegyünk tönkre egy szerelmespárt, dugjuk börtönbe az egyik felet, és zaklassuk hónapokon, esetleg éveken át a „vétlen” felet, az „áldozatot” mindenféle idióta kihallgatásokkal, szakértői vizsgálatokkal, és közben próbáljuk bemagyarázni neki, hogy ő most akkor mennyire megsérült, hogy még csak véletlenül se tudja semelyikünk normálisan feldolgozni azt, ami történt. Szégyen ez, a képmutató nyugati kultúra mélységes szégyene. Még szerencsém, hogy a lány mindenben velem egyezően vallott, a mélységes fájdalma ellenére nem állította egy pillanatig sem, hogy én rávettem volna őt valamire.

Ezzel együtt nem vagyok már annyira az érzéseim rabja, mint korábban, most már csak egy-egy szép zene, vagy egy erősebb emlék miatt könnyezem, és lassan elhagyom majd a piát is, mert magamon is észreveszem, hogy változnak bennem a dolgok. De majdnem egy évig eltartott, mire egyáltalán elkezdtem levegőt kapni valamennyire, és mire egy icipicit oldódni kezdett talán az az iszonyatos fájdalom, hogy leszakadt rólam a másik felem. De ezzel együtt is azt mondom, hogy én már ennyire (vagy így) boldog soha nem leszek, mint vele. Annyira mélyen belém égett a leány illata, íze, mosolya, az egész személye, hogy önkéntelenül is olyat fogok mindig keresni, amilyen ő volt. És ez lehetetlen. Mert mindenki más, mindenkit másért és máshogyan szeretünk, és én nem akarom elengedni őt. Pedig már régen elment mellőlem.

Nem vagyok már benne a szívében. Ettől nem sok rosszabb dolgot tudok most elképzelni. Csak a kislányaim számítanak most. Ők tudják meghaladni ezt az egész dolgot bennem. Minden más a karrierem, a családom, a barátaim, minden más e mögé szorult.

Egyedül vagyok. Teljesen.

Hozzászólna?

Kövessen minket a Facebookon, ahol lehet kommentelni! De emailt is írhat a Randiblog címére.