Pornós és földrengés-sújtotta rajongók
Magánál Madonnánál csak egy izgalmasabb van: a Madonna-rajongók. A koncertre érkezők között bóklászva szinte színesebb sokadalom közepén találtuk magunkat, mint a Szigeten. Találkoztunk volt osztálytárssal, a földrengés sújtotta L'Aquilából érkezett olaszok csoportjával, akik hajnalban a kapu előtt csalódottan állapították meg, hogy volt, aki már az éjszakát is a bejáratnál csövezte végig, és Rácz Lindával meg Mészáros Dórával, akik arra számítottak, hogy a koncert részeként megpillanthatják majd a Gogol Bordellót is. Csalódniuk kellett, a cigányzenés betéteket a Kolpakov Trio játszotta. Mindenesetre láttuk Szász János filmrendezőt is besétálni a parkba, de őt nem mertük csak úgy leszólítani, mert ő rendezte a Witman fiúkat.
Madonnább a Madonnánál
Összefutottunk továbbá egy párral, akik csak "Czech Republic" nyelven beszéltek, viszont I love Michael Jackson pólóban voltak, egy leszbikus lánnyal, aki meztelen melleket ábrázoló felsőt viselt, valamint egy brit melegpárral, akik azzal akartak kedveskedni a magyaroknak, hogy piros-fehér-zölddel festették atlétájukra a Sticky and Sweet feliratot. Egyvalakivel nem sikerült összefutnunk: Steiner Kristóffal. Pedig ő is a helyszínen volt, és előre meg is üzente, hogy "piros shortban, térdzokniban, szívecske napszemüvegben és 2 centis lenövéssel" fog megjelenni. Így is tett, és mint blogjában megírta, így másodszorra sokkal jobban tetszett neki a koncert. Bár mi is ezt mondhatnánk magunkról.
Rég láttuk
Ha tavaly kiküzdöttük magunknak, hogy az színpadtól egy-két méterre állhassunk, idén már megelégszünk azzal, ha a leghátsó traktusban, a sörös-pálinkás pulthoz legközelebb eső füves részen piknikezhetünk. Jól is tesszük, ha a fogyasztásra helyezzük a hangsúlyt, Paul Oakenfoldot, az elő-DJ-t ugyanis most a Szigeten hallottuk utoljára. Nem sokat változtatott a szetten egy hét alatt, de még mindig többet, mint amennyit Madonna a sajátján egy év alatt. DJ-k jönnek és mennek a színpadon, a várva várt asszony azonban sehol. A jegyen olvasható nyolc órai koncertkezdést nyilván senki nem vette komolyan, de azért fél tíz körül a tömeg jó részénél a jóleső izgalomnak érezhetően átveszi a helyét a csalódottsággal vegyes unalom.
Apró nő a zászlórúd mögött
Tízkor fordul ki végül a kivetítő mögül a színpadra Madonna trónusa. Az emelvény nyilvánvalóan magát Madonnát tartalmazza, de ilyen száz méter körüli távolságból azt sem biztos, hogy észrevennénk, ha XVI. Benedek ülne helyette a székben. Csak legyen nagy szőke haja. Rosszul tette, aki spórolt a jegyvételnél. (Már ha a 15 ezer forintos bronz jegy megvétele spórolásnak tekinthető, igaz, a kezdéskor a bejáratnál már 5000-ért is hozzá lehetett ilyen jegyekhez jutni.) A hangzás ugyan hátulról jobb, mint elölről, viszont Madonnát ilyen messziről olyan kicsinek látja az ember, hogy mindig eltűnik a mozgáskorlátozottak helyét jelző zászló rúdja mögött. És valljuk be: Madonna-koncertre elsősorban nem a zenei élményért jár az ember. Főleg 2008. óta nem, amióta nem Stuart Price a turnék zenei rendezője.
Ez még mindig ő
Hátulról tehát a kivetőkre és később az elöl állók beszámolóira kell hagyatkoznunk. Ezek egybehangzó tanúságtétele szerint Madonna továbbra is remek formában van, tele energiával, a keze nem tűnik inasnak, eresnek, vagy aszottnak, szebb, mint új korában. Lehet rajta hibát keresni, de úgyse lesz. Ugyanúgy a show-n is lehet hibát keresni, de ebben is ugyanaz a csont nélküli profizmus nyilvánul meg, amit Madonnától az ember megszokott.
Amikor én először láttam Madonnát élőben, úgy éreztem, ennek a nőnek a puszta jelenléte annyira erős, hogy egy stadionnyi embert képes az önkívületen túlra hipnotizálni. Vagy én öregedtem meg azóta, vagy ő, de a budapesti koncerten – talán a You Must Love Me végén egy röpke lúdbőrős pillanattól eltekintve – nem éreztem úgy, hogy a közönség különösebben meg lenne bolondulva ezért a műsorért. Vagy talán a fizikai távolság miatt volt. De azért Madonnát élőben először látni nyilván továbbra is élményszámba megy, még akkor is, ha az asszony ilyen kicsinek látszik a silver zóna bugyraiból.
Panaszkönyv
Meglepetések viszont nincsenek. A közönségnek egy-egy "hello, Budapest"-tel és egy "come on, Hungary"-vel kell beérnie, idén már a számkérős rész is hiányzik a műsorból. Madonna nem szól a közönséghez. Nem beszélgetni jött, hanem lenyomni egy bulit. És miután félúton, nem sokkal a Here Comes the Rain Again feldolgozása után elered az eső, már mi sem bánjuk annyira. Végülis igaza van, legyünk gyorsan túl rajta. Amint azt a cseh Jacko-rajongók nyilván szintén előre tudták, megvolt a popkirály-megemlékezés is, a retro-rész, az új számok, a latin blokk, a politikai odamondás, a rockzúzás, a koreográfia, az énekeltetés. Vége van és minden rubrika ki van pipálva. Nehéz lenne mit írni a panaszkönyvbe.
Újabban elmarad a forradalom
Néhány évvel ezelőtt még hihetően hangzott Madonna szájából, ha arról beszélt, hogy azért szeret turnézni, mert imád szerepelni, énekelni, táncolni és felfedezni minden új önkifejezési formát. Ennek megfelelően a fenti rubrikák kipipálása mellett akkoriban még belefért egy-két forradalomnak ható elem is az 1990-es péniszmellű krampuszoktól a 2006-os tükörrefeszítésig. Ez az, ami most hiányzik. És ami még jobban fáj: ezt Madonnától teljesen szokatlan módon egy év után ugyanabban a formában még egyszer lenyomják a közönség torkán.
Amit nem lehet letölteni
Nem is nagyon nyilatkozik már Madonna az önkifejezésről manapság. Inkább arról mesél, hogy a turnézásban van a jövő, mert a lemezeladásokat megölik az illegális letöltések, de egy élő koncerten való részvételt nem lehet letölteni. Nem tudom, tudták-e, a napokban jelent meg egy új Madonna-szám, az a címe, hogy Celebration. Néhány éve még az lett volna természetes, hogy egy popsztár turnéján aktuális slágerét promotálja. A Celebrationből egy-két szintifutamot ugyan becsempésztek ennek a turnénak az egyik egyvelegébe, de maga a szám nem hangzik el. Egyértelmű: nem az új zenében van már a pénz, ezért Madonna ahelyett a turnézásra koncentrál. Hogy minek szerez akkor még mindig számokat, azt egyre kevesebben értik, szemlátomást maga Madonna is alig emlékszik már az okra.
I love BKV
Vége lett, kiözönlött a nép a lóversenypályáról és a szakadó esőben beözönlött a Pillangó utcai metrómegállóba. Bár majdnem éjjel fél egy volt, és a koncert is sokat késett, éppen benn állt egy metrószerelvény, amikor odaértünk. Készséges BKV-alkalmazottak figyelmeztettek, hogy ne a jegylyukasztással-bérletelőkotorászással bajmolódjunk, hanem szálljunk be a vonatba. Így is lett, különösebb zsúfoltság sem volt a kocsiban, ami azon nyomban el is indult. A BKV-tól sokkal jobban esik ez a profizmus és szervezettség, mint Madonnától.