A Sztárban sztár első adása előtt azt mondta a Mokkában, hogy bár zsűrizett korábban, félelmekkel indul neki a feladatnak. Miért?
Nem is félelemnek, hanem inkább izgalomnak nevezném, ami valószínűleg annak szólt, hogy vajon hogy tudok úgy kollégákat értékelni, hogy ne legyek bántó, amikor úgy érzem, hogy valami nem tetszett. Eleve nem vagyok egy kritizálós típus, hiszen tudom, hogy ezekben a produkciókban rengeteg munka van,akkor is, ha esetleg nem sikerül. Ezért nagyon féltem tőle, de hál' istennek eddig sosem éreztem úgy, hogy nem tudok mit mondani, vagy hazudnom kell. Ennek ellenére most is állítom, nem szeretek rosszat mondai. Nem jó érzés látni, ahogy rosszulesik nekik a negatív kritika.
Ebből fakad, hogy jóval visszafogottabb zsűritagként, mint műsorvezetőként?
Nem hiszem. Szerintem inkább abból, ami az erényem is: tudom, hogy mi a szerepem. Amikor műsorvezető vagyok, akkor egy kicsit vásári kikiáltó is vagyok, akinek föl kell hívnia a figyelmet arra, hogy mi következik, milyen műsort néznek az emberek. Itt most az a feladatom, hogy zsűritagként értékeljek valamit, akár egy mondatban. De egyébként soha nem határozom el előre, hogy milyen leszek, nem gyakorolok a tükörben. Hagyom, hogy spontán átfussanak rajtam és hassanak rám a dolgok – az mindig működik. Ettől még persze felkészült vagyok.
A műsort Friderikusz Sándor vezeti, aki egy 2002-es interjúban úgy nyilatkozott, hogy a tévézés torzszülöttjének, illetve egy felfújt lufinak tartja önt. Ezek után milyen most a kapcsolatuk?
A mi kapcsolatunk nagyon régi, hosszú évekre nyúlik vissza. Mindketten tudjuk a másikról, hogy vissza tudunk szólni, gyorsan tudunk reagálni és élünk is ezzel. Az első adás előtt, a kamerapróbán volt egy aranyos helyzet.Sándor egyszer csak megkérdezte, hogy mi lenne, ha mégiscsak helyet cserélnénk? 'Mi lenne, ha én mégis beülnék a zsűribe, és maga jönne műsort vezetni? Mert olyan jól tudja ezt maga csinálni' – ezt mondta. És valahogy úgy gondolom, hogy a puszit is egyfajta bocsánatkérésnek szánta az első adás végén. Nem dolgom megítélni őt, és a végletekig vagyok csapatjátékos, de tény, hogy nehéz egyedül műsort vezetni.Sokkal nehezebb, mint párban. Én például kifejezetten nem szeretem, ha nincs mellettem senki, mert akkor nincs kire támaszkodni, nincs kire hagyatkozni, mint ahogy én szoktam Tillára, vagy ő rám.
Több elmélet is felmerült, amikor visszatért a Jóban Rosszban-ba. Például, hogy azért vállalta a sorozatot ismét, mert volt más lehetősége azután, hogy a SuperTV2-n nem indult el ősszel a reggeli műsor.
A kettő között nincs összefüggés. Még ment a SuperMokka, amikor már megállapodtunk Grandéval [Nagy Tamás, a sorozat producere – a szerz.]. Egyszerűen volt két év, amikor nem csináltam a sorozatot, és Grande már tavaly is megkeresett, de akkor még nemet mondtam. Aztán amikor újra megkeresett, még nem tudtam a Sztárban sztárt. A Mr és Mrs-t már igen, és azt gondoltam, ez így belefér. A színházban nem próbálok új darabokat, tehát összeegyeztethető. Azért azt jó, ha mindenki tudja, hogy én is akkor keresek pénzt, ha dolgozom. Nem az van, hogy van egy kifogyhatatlan bödön, amiből kiemelem a kötegeket. A Jóban Rosszban azért is volt egy nagyon fontos döntés, mert ezzel újra hektikussá vált a magánéletem és a teljes napi beosztás. A Mr és Mrs és a Sztárban sztár is kifutó dolog, ezért csak a Jóban rosszban az, amivel stabilan kell sakkozni, hogy legyen életem is, meg munkám is. A legfontosabb szempont ez volt. Úgy akarok dolgozni, hogy legyen életem.
Korábban nem volt?
Két évvel ezelőtt volt egy pillanat, amikor úgy éreztem, hogy nincs. Felkeltem hajnalban, elmentem a Mokkába dolgozni, elmentem utána próbálni vagy forgatni, este még játszottam egy darabban, és nézzenek oda, elmúlt az élet. Egymás után vállaltam a munkákat, kellett szünet, fel kellett töltődöm. Most már érzem, hogy egyszerűen megkopik a fényem, ha egymás után darálom a munkákat. Megcsinálom ezer százalékkal, mert nagyon munkakutya vagyok. Ha a piros lámpa kigyullad, akkor nincs az a fáradtság, betegség, ami engem visszatart. De fényes csak akkor lesz, ha pihenek is. Csak akkor lesz olyan, amilyet szeretnék. De idő kellett, mire erre rájöttem. Szükségem volt egy nagyon komoly önismereti tréningre.
És mi derült még ki az önismereti tréning során?
Például az, hogy felismertem, hogy nem szégyen az, hogy az embernek egyedül nem megy. Két éve, hogy leszerződtem egy menedzserrel. Korábban mindig azt gondoltam, hogy én mindig mindent meg tudok csinálni egyedül, és nem azért, mert olyan nagyképű vagyok, hanem mert soha nem akartam terhelni senkit. Úgy érzem, hogy most vagyok a legjobb fizikai és szellemi formámban, és most tudom leginkább a helyem. És ez jó érzés. Jó érzés, hogy már nem bizonytalanodom el a saját tudásommal és értékemmel kapcsolatban, mert már ismerem magam. Ezzel kapcsolatosan nagyon sokat köszönhetek a TMC-nek. És még egy nagyon fontos dolog. Megtanultam nemet mondani. Talán ez a legelső, amit meg kell tanulnia mindenkinek. Nemet mondani. Ami egyébként nagyon jó dolog, mert akkor mondasz igent egy csomó minden másra.
Ez a "mindent egyedül csinálok" a magánéletemre is igaz volt. A gyerekem születése után rögtön teljes értékű háziasszony akartam lenni. Egy idióta voltam. Hagynom kellett volna azt, ami a természet folyása. Hogy én csak anyukaként létezzek, és hagyjam, hogy kiszolgáljanak. Nagyon sokat ront a párkapcsolatokon is, hogy a nők iszonyatos erővel magukhoz ragadják a marhaságokat. Na, ezeket a sallangokat le kell vágni az embernek az életéből. Nem tudom, más hogy csinálja, de én erre 35 éves korom után jöttem rá, onnantól értem erre be. Kellett hozzá idő.
Mennyire hirtelen, spontán a magánéletében?
Nem szeretem a meglepetéseket, viszont szeretem tudni, hogy mikor mitörténik, tehát ne állítson be hozzám senki váratlanul. Vannak terveim,ötleteim, hogy mi legyen a gyerekemmel télen, tavasszal, de nem tervezem túl, nagyrészt hagyom magam sodródni, sodródtatni. Persze rövidtávon azért tervezek, de ettől még nagyon a jelemben élek. Mert az a perc van, amit most megélünk. Ezt pont a kislányommal kapcsolatban szoktam érezni, amikor úgy érzem, hogy esetleg igazságtalan voltam velev alamivel kapcsolatban. Akkor nekiállok az önmarcangnak, és idő kell, mire rájövök, hogy de hát most helyrehozhatom, amit elrontottam, mert ez már egy következő perc, ami akkor van. A gyereknevelés nem könnyű feladat.
És ez az ösztönösség mennyire zárja ki a következetességet?
Alapvetően szerintem a legkövetkezetlenebb abban a szerepemben vagyok, amiben a legkövetkezetesebbnek kellene lennem. De a következetességet ott vetem el a leginkább, ha valami rosszhoz ragaszkodnék. Gondolok itt arra, amikor valaki csak azért ragaszkodik a döntéséhez, mert azt döntötte korábban, közben azonban érzi, hogy nem jó az irány. Én, ha hülyeséget döntöttem, akkor azt eldobom. És persze olyan is van, hogy elgyengülök, és két perccel a döntésem után már a szöges ellentét csinálom. Aztán meg persze haragszom magamra, hogy nem tudom tartani a korábbit. De hát ez van, a lányom az egyetlen ember, aki minden szempontból bekebelezett, és ezt egyáltalán nem bánom. Nagyon komoly személyiségfejlődésen mentem keresztül mellette, vele együtt, és nem tudna olyat tenni, hogy ne az életemet áldozzam érte, ha kellene.