Förtelmes az íze, de ha kemény vagy, megiszod!

A skandináv országokban, főképp Norvégiában, Svédországban és Dániában népszerű pia az akvavit (aminek ennél fogva egy csomó írásmódja létezik). Alapvetően gabonákból vagy burgonyából párolják a szeszt, amit szétfűszereznek. A 40 százalékos erősségű piát persze köménnyel fűszerezik egy csomó helyen, hogy még rosszabb legyen az íze. Sokszor már csak azért megisszák a norvégok, mert az akvavit egyik típusát palackozás előtt meghajóztatják Norvégia és Ausztrália között oda-vissza, és a lötyögés, páratartalom és változó hőmérséklet állítólag nagyon finom elegyet eredményez. Vagy legalább az eszme megvan, hogy ha szar is, bejárta a világtengert.

A Brennivín Izland csattanós válasza az Akvavitre. Förtelmes ízét nehéz körbeírni, egyik munkatársunk hozott haza évekkel ezelőtt egy palackkal, ami csak sok-sok házibuli alatt fogyott el, borzasztó zamata miatt. Az ital hasonló szesz, mint az akvavit, fűszerezett szeszes ital, amit ráadásul előszeretetettel fogyasztanak a fő izlandi eledel, a rothasztott cápahús mellé. Ez mindent elmond róla. (A lenti képen épp az látható, ahogy Jimmy Fallon és Katie Couric kipróbálják a förmedvényt.)

A mediterrán régió legszörnyűbb itala valószínűleg a görögök ánizspálinkája, az ouzo (a török raki is hasonló). Alapvetően átlátszó ital, de ha vízzel próbáljuk higítani, hogy fogyasztható legyen, befehéredik. Aki szereti az orvosságok ízét, az az ouzótól se fog idegenkedni. „Alkoholizmusról leszoktató program lehetne az, hogy csak ouzót adnak a páciensnek, az első pohár után önszántából leállna a piálásról" – summázta munkatársunk az ouzo-kérdést.

A magyarság nemzeti röviditala egyértelműen a pálinka, legyen az főzve törkölyből, barackból vagy épp szilvából. Mint minden szesznél, itt is meg kell említeni, hogy alapvetően egy igényesen elkészített gyümölcspálinka elég jó ízű tud lenni, de azért az „idd meg fiam, ha igaz férfi akarsz lenni" kategóriájú, házi főzésű termékek nem mindig finomak. Mióta legális a házi pálinkafőzés, boldog-boldogtalan nekiállt a dolognak, és az ember minden házibuliban belefut egy addig ismeretlen nevű faluból származó, jóféle háziba, amit kísérő sör nélkül képtelenség betolni.

A déli franciák nemzeti vedeléseinek elengedhetetlen kelléke a pastis, ami az ouzónál is gejlebb, töményebb (és egyesek szerint rosszabb) szesz, márpedig hasonlóan ánizsos az ouzóhoz. Azonban pár evőkanál cukrot még beleerjesztettek, ettől viszont olyan az egész, hogy vizes higítás nélkül ihatatlan. Magyarországról olyan infókat kaptunk, hogy van olyan hely, ahol higítatlanul csapják le az ember elé, na az a bátorság.

A később említendő Unicumhoz hasonló, csak még keserűbb bitter-típusú likőr. Ljubljanától Podgoricáig népszerű, de a szerbek imádják talán a legjobban. Már ha lehet imádni ezt a torokkaparó, szirupos folyadékot, amit alapvetően ürömből készítenek. Mindegy, aki délszláv szeretne lenni, annak le kell nyomnia ezt is.

A finnek ha nagyon rosszat akarnak maguknak, akkor vesznek a szeszboltban egy palack salmiakkit. A salmiakki gyakorlatilag olyan, mintha olvasztott medvecukrot inna az ember, szörnyen gejl, közben meg van egy kis sós íze is. Ha nincs kéznél jó finn vodka, ez is jó nekik.

A nemzeti szeszek már említett külön kategóriája a gyomorkeserű. Ebben a kategóriában ott vagyunk az élmezőnyben, az Unicumot ugyanis még bőven a 19. században találták fel Zwackék, és azóta népszerű Magyarországon. Pedig elég ellentmondásos ital, sokan a szagától is öklendeznek, és mint minden bitter, ezt sem egyszerű legyűrni, hacsak az ember nem Unicum-függő (és ilyen ember szinte minden baráti körben él).

Hosszas morfondírozás után tettük be a Brit-szigetek nemzeti égetett töményét, a whisky-t. A gabonapárlatot ugyan sokan szeretik magában, de a fogyasztók jelentős része márpedig higítva issza (borzongva gondolunk bele a nálunk népszerű whisky-kólába). A whisky márpedig tipikusan az az ital, hogy a legeslegjobb fajtákat leszámítva általában tényleg azok isszák, akik keménykedni akarnak, nem feltétlen a pazar íze miatt népszerű.