A legtöbb ember képtelen meglenni a modern technika vívmányai, például autó és okosmobil nélkül. A 33 éves Miriam Lancewood viszont pont így érzi jól magát. A holland tanárnő hét évvel ezelőtt férjével, a 66 éves Peter Lancewooddal együtt költözött ki az új-zélandi vadonba, és esze ágában sincs visszatérni a civilizációba. Neki már az a természetes, hogy íjjal szerzi meg vacsoráját.

A házaspárnak azután ugrott be a nomád életmód ötlete, hogy teljesítettek egy kemény túrát Hollandiában. Onnantól kezdve nemcsak távolról szerették volna szemlélni a természetet, hanem a részévé akartak válni. Tudták, hogy nagy fába vágják a fejszéjüket, ezért útjukat hosszas előkészületek előzték meg. Tíz napos időszakokat töltöttek túrázással, miközben megismerkedtek néhány túlélő praktikával, mint a tűzgyújtással az esőben. Ezután két, egyenként 85 kilós zsákba pakolták be a legszükségesebb holmikat, és nekivágtak az ismeretlennek.

Miriam Lancewood az élete túlnyomó részét vegetáriánusként töltötte, a semmi közepén azonban kénytelen volt megbarátkozni a gondolattal, hogy állatokat öljön. Ahhoz, hogy férjével életben maradjanak, vadászniuk kellett. A tanárnő először egy oposszumot ejtett el, majd egy kecske került sorra.

Emlékszem, akkor azt gondoltam, hogy ez milyen szörnyű, és sírtam is, de később már büszkeség töltött el. Tisztában voltam vele, hogyan kell íjjal és nyíllal eltalálni egy célpontot. Azt viszont nem tudtam, hogy mennyire nehéz meglőni valamit, ami mozog.

A házaspár életritmusa a természethez igazodik. Akkor kelnek, amikor feljön a nap, majd alkonyatkor térnek nyugovóra. A téli időszakban általában 13-14 órán keresztül alszanak.

Így telik egy napjuk

  • A házaspár a nap első sugaraival együtt ébred, majd elindul tűzifát keresni.
  • A begyűjtött fából tüzet raknak, csinálnak egy teát, és az előző nap megsütött kenyérből készítenek pirítóst.
  • A reggeli után felfedezőútra indulnak, vagy egyszerűen csak sétálnak egy nagyot.
  • Később visszatérnek sátrukhoz, a délutánt pedig vadászattal töltik.
  • Sötétedéskor a tűznél vacsoráznak meg, aztán egy óra múlva lefeküdnek aludni.

Lancewoodék eredetileg csak évre akartak elszakadni a civilizációtól, de annyira bejött a számításuk, hogy már a hetedik évben járnak. A városba legfeljebb akkor bandukolnak el, ha fogyóban vannak készleteik, és nincs más választásuk.

A vadonban nincs szükségünk pénzre. Ha elmegyünk a városba, természetesen vennünk kell pár dolgot - zabpelyhet, mézet, rizst, satöbbi -, szóval be kell ugranom a bankba.

A tanárnő olykor bevásárlóközpontokban szokott gitározni, amiből befolyik némi borravaló, így nem szükséges mindene esetben a megtakarításaihoz nyúlnia. Az egyetlen dolog, ami hiányzik neki, az a családja.

Mivel internetelérésünk nincs, szüleivel úgy tartja a kapcsolatot, hogy papírra veti gondolatait, majd ha arra kóvályog egy vadász, a kezébe nyomja levelét, hogy adja fel a postán. A választ emailben szokta megkapni, de az üzeneteket csak két-három havonta tudja elolvasni, amikor éppen olyan helyen van.

Megtanultam, hogy valójában milyen kicsinyes gondokkal küzdünk, és emiatt a személyes problémáim is aprónak és szánalmasnak tűnnek. Ez nagy segítséget jelentett a szorongásaim leküzdésében. Boldognak és egészségesnek érzem magam. A felfedezés rengeteg örömet, energiát nyújt nekem. Miért térnék vissza a régi életemhez?

Miriam Lancewoodot annyira megihlette a természetben töltött idő, hogy élményeiről „Woman in the Wilderness” című könyvében számolt be. Ha bővebben is érdekli a téma, ide kell kattintania.

Via The Daily Mail