A jackók és madonnák kihaltak, manapság minden sztár egy Phil Collins

Ha a '80-as évekre gondol az ember, akkor elég hamar eszébe jutnak annak a korszaknak a gigasztárjai, akik körül olyan példátlan kultusz alakult ki, hogy az máig felejthetetlen. A legemlékezetesebb és annak idején legsikeresebb figurák valószínűleg ők öten voltak:

• Michael Jackson
• Madonna
• Prince
• George Michael
• Whitney Houston

És akkor most nézzük meg, hogy ebben a mostani évtizedben, a lassan végéhez közeledő '10-es években kik a popzene leghíresebb, globálisan legsikeresebb előadói, azaz kik a fenti szupersztárok mostani megfelelői:

• Justin Bieber
• Adele
• Taylor Swift
• Ed Sheeran
• Katy Perry

Elég plasztikus a két listát összehasonlítani, nem?

Oxigénsátor, lángoló kereszt, férfitűsarkú

A '80-as évek gigasztárjai így az ezredforduló utánról visszatekintve is abszolút őrült és renitens figuráknak tűnnek, hát mennyire annak tűnhettek 30 évvel ezelőtt, amikor még sokkal bezárkózottabb volt a világ!

Az évtized legnagyobb sztárja kétségkívül Michael Jackson volt, akit megelőzően soha senki nem változott ennyit plasztikai sebészet révén, főleg nem egy férfi. Azt mondták róla, hogy oxigénsátorban alszik, hogy egy csimpánz a háziállata és hogy megvette az elefántember csontvázát, és ekkoriban még a pedofil-téma fel se merült. Az alábbi videóklip egy lefegyverzően szellemes megfogalmazása annak, hogy mennyire lenyűgözőnek látta a '80-as évek közönsége konkrétan Michael Jacksont, de úgy általában a korszak többi hasonló kaliberű sztárját is.

Madonna ugyanilyen lenyűgöző tudott lenni pl. azzal, hogy ő is folyton átalakult, de szemmel látható plasztikai sebészet nélkül, minden ötletét és újabb merész húzását tömegek utánozták. Szexibb, provokatívabb és látványosabb volt mindenkinél, és ahogy az egyre hangosabb botrányokat halmozta egymásra, a permanens forradalom az évtized végére eljutott a Like a Prayer lángoló keresztjeiig és a szexjelenetig a fekete szenttel, hogy aztán a '90-es években szexfronton még tovább keményítsen.

Amíg a Michael Jackson-produkcióban nem sok minden volt szexi, addig férfikollégái ezen a téren sem fogták vissza magukat: Prince tűsarkút viselve úgy gitározott, mintha maszturbálna, George Michael pedig megrázóan drámai magánéletére utalgatva csinált szexszimbólumot önmagából, többek között egy I Want Your Sex című számmal és a borosta felfedezésével, ami akkoriban külön forradalomnak számított. 

Hozzájuk képest Whitney Houston kifejezetten visszafogott volt, de ő még így is forradalmat jelentett egymagában: fekete női előadó addig soha ilyen sikeres nem tudott lenni, fekete női előadó tehetsége és szépsége előtt soha még így nem hajlott meg a közönség, mint a '80-as években. A fekete nőkről akkoriban nem az a kép élt az emberek fejében, hogy csinos jókislányok – Whitney Houston monumentális ellenpélda volt a sztereotípiával szemben. (Aztán később persze elég csúnyán levetkőzte a jókislányos imázst, de annak a kezdete a '90-es évekre esett és kétezer után torkollott tragédiába.)

Edzés, Közbeszólás, törött kar

Jelenleg a legsikeresebb férfielőadó a világon Justin Bieber. Ez van, a Despacitóból is ő csinált világslágert. Ha a zenei sikereket vesszük alapul, akkor ő a '10-es évek Michael Jacksonja. További hasonlóság a két énekes között, hogy mindketten gyereksztárokként kezdték, és mindkettőjüket látványosan megviselte a túl korán jött hírnév, de azért ahhoz képest, hogy a popkirályból lelkileg mennyire megnyomorod(hat)ott, Bieber még egész normális maradt.

Legfeljebb azt lehet róla elmondani, hogy szerencsétlen szégyelli, hogy fehér és vékony testalkatú, és nevetséges kísérleteket tett/tesz arra, hogy valahogy bemenősödjön-bemacsósodjon. Azon kívül, hogy kigyúrta és összetetováltatta magát (amint azt hasonszőrű fiatalemberek milliói teszik a világon mindenhol), egyéb tulajdonságai Justin Biebernek nincsenek, más nem történt vele.

Taylor Swift karrierjének meghatározó pillanata volt, amikor Kanye West kivette a kezéből a mikrofont és beleszólt a beszédébe. Azóta Swift az ügyeletes szegény, rendes, szerény lány, akinek további egy tulajdonsága lett: hogy híres férfiakkal randizgat(ást imitál), aztán szakítós számokat ír róluk. Néha úgy érzem, hogy még az én életem is izgalmasabb Taylor Swifténél.

Nagyjából hasonlóan lenyűgöző Katy Perry, aki azon kívül, hogy a dekoltázsát ügyesen mutogatja, egy kétéves házasságot tud felmutatni Russell Branddel, aki viszont egy meglepően érdekes figura. Adele-lal sem történt még soha semmi említésre méltó (persze azon kívül, hogy a zenéi megdöntöttek egy csomó eladási rekordot), de azért egy pici személyisége neki legalább van: vicceseket és jófejségeket mond, amikor leültetik beszélni.

Minden idők legunalmasabb sztárja pedig Ed Sheeran, aki jelenleg a csapból is folyik. Nála a produkció kifejezetten arra épül, hogy ő is csak egy átlagos srác, mint ön. Sőt, nem is, Ed Sheeran még önnél is átlagosabb! Csúnyább is! Bár nekem az a munkám, hogy a popsztárokkal kapcsolatos híreket figyelem, egy dologra emlékszem csak, amit Ed Sheeran csinált vagy mondott eddig evör: idén eltörte a karját. Ed Sheerannél egy pohár csapvíz is izgalmasabb, és a jelek szerint a közönséget ez nemhogy nem zavarja, mintha ezt külön szeretnék benne.

Hogy jön ide Phil Collins?

A '80-as években egy darab világsztár volt, akinél a produkció része volt, hogy ő egy átlagos, normális, nemmenő férfi. Ez volt Phil Collins. Cikizték is eleget emiatt, sőt, a '80-as évek ízléséhez még Whitney Houston is túl normális volt. Bret Easton Ellistől az Amerikai pszicho című regény 1991-ben jelent meg. A könyv főszereplője értelemszerűen egy amerikai pszichopata, aki fejezeten keresztül arról értekezik, hogy mennyire szereti Phil Collinst és Whitney Houstont. Ez talán elég jól mutatja, hogy ők ketten mennyire nemmenőnek voltak (szóvicc alert!) elkönyvelve a '80-as évek végén.

Ehhez képest most úgy tűnik, hogy Phil Collins megelőzte a korát, hiszen a 2010-es években a legnagyobb sztárok pontosan azzal az imázzsal menőznek, ami miatt őt harminc évvel ezelőtt maró gúnnyal cikizték. Mindezt annak ellenére, hogy Phil Collins közben olyan zseniális számokat tett le az asztalra, mint az In the Air Tonight vagy az Against All Odds – meglátjuk, harminc év múlva melyik mai Taylor Swift- vagy Justin Bieber-slágert fogjuk majd nosztalgikusan felemlegetni.

Aki nem tudott időben beszürkülni és aki igen

A kétezres években robbant be a két utolsó olyan popelőadó, akik még a '80-as évek gigasztárjaihoz voltak hasonlóak: Lady Gaga és Rihanna. Ők még vad, innovatív és rebellis személyiségükkel lettek híresek, és eltérően reagáltak, amikor a '10-es évek beköszöntével a személyiség kiment a divatból.

Pontosan 2010-ben volt, amikor a Monster Ball című koncert Budapesten is látható volt. Elég jellemző, hogy akkor a koncertkritikában milyen neveket emlegettünk Lady Gagával egy lapon. Lady Gaga pontosan ugyanolyan ikont csinált magából, mint a fent emlegetett elődök, de nagyon rosszkor, mert másfél albummal később ez az egész stílus teljesen kiment a divatból. Lady Gaga azóta is próbálkozik, de túl későn tette félre a húsdresszeket és a fejdíszként viselt telefonokat: igazi világslágere nem lett több.

Rihanna is egyik botrányt halmozta a másikra még a kétezres években, váltogatta a külsejét, mindenhol ott volt, zeneileg, imázsban is újat mutatott és tarolt. Az utolsó igazi csúcspont a We Found Love volt 2011-ben. Ő sokkal kisebbet bukott, mint Lady Gaga, sőt, még 2016-ban is első tudott lenni az USA slágerlistáján a Work című számmal, és ez csakis azért lehet, mert ő jóval korábban és drasztikusabban vett vissza a határokat nem ismerő popsztárkodásból.

Ez van, ezt kell szeretni

Hát itt tart manapság a popzene és a vele szervesen összetartozó sztárkultusz. Korábban az emberek olyanokat csodáltak, akik különlegesek és extrémek voltak, akire mintha nem vonatkoztak volna a társadalom unalmas szabályai, akiket mintha az űrből lőttek volna ki, és akik félistenségszerűen nagyobbnak tűntek a hétköznapok embereinél. Manapság a sztárokban pont az a jó, hogy nincs bennük semmi különös. A közönség feltehetően pont azt szereti bennük, hogy ugyanolyanok, mint mindenki más.

Az embernek persze (főleg a harmincon túl) az a zsigeri reakciója erre is, hogy régen minden jobb volt.

• Korábban minden az újdonsághajhászásról szólt, mindig valami sokkoló nóvummal próbáltak előállni a sztárok. Hát mi lenne annál nagyobb újdonság, mint hogy ezzel teljesen felhagynak? Az igazi forradalom nem lehet más, mint a permanens forradalom vége, nem?
• Biztos Taylor Swiftnek meg Ed Sheerannek is van személyisége, de őszintén szólva a közösségi média korában hülyék lennének azt a nagyközönséggel megosztani. Ha így is sikeresek tudnak lenni, akkor minek? Ki a francnak hiányzik, hogy trollok pletykáljanak róla meg kritizálják a közösségi médiában, pocskondiázva, hogy hogyan néz ki, mit vett fel, kivel feküdt le, mit miért csinált, mihez vonzódik? Inkább egy olyan arcukat mutatják, ami annyira jellegtelen, hogy a legrosszabb, amit rá lehet mondani, az, hogy kicsit uncsi. Hülyék lennének ennél többnek kitenni magukat.
• Ha nekem lenne egy tizenéves gyerekem, őszintén szólva én is nyugodtabb lennék, ha egy Ed Sheeran- vagy Taylor Swift-kaliberű jógyerekért rajongana, mintha egy Michael Jackson-szerű, nyilvánvalóan lelkileg megnyomorodott zseniért, vagy egy kényszeresen provokáló manipulátorért, mint Madonna, aki ha meglát valamit, amit tilos, akkor tuti richtig megcsinálja.
• És végül: sok évtizednyi tabudöntögetés után nem lehet, hogy már eljutottunk oda, hogy nem maradt mi ellen lázadni? A popkultúra a XX. században a tizenévesek lázadásának egyik fő színtere volt, de a popkultúrát 2017-ben elnézve úgy tűnik, mintha a tizenévesekből teljesen kiveszett volna a lázadás. Persze manapság a gyerekeknek sokkal több minden szabad, mint a XX. században, kevésbé alapélménye az ezredforduló környékén született generációnak, hogy minden tilos. Kevesebbnek tűnik körülöttük a tabu és a korlát, hát mi ellen és mi a fenének lázadnának? Otthonról csetelni meg videójátékozni sokkal kényelmesebb és főleg biztonságosabb.

Na és ön hogyan gondolja?

Aki idáig eljutott ebben az anakronisztikusan hosszú cikkben, az valószínűleg szintén régivágású: a XXI. század szülöttei feltehetőleg nem pazarolnak ennyi időt betűre. De azért hadd tegyük fel a kérdést önnek: melyik sztárgarnitúra áll közelebb az ön szívéhez? Ha van kedve, szavazzon!