Szűk, sikátorszerű utcákban robogók elől kell elugrálnia a járókelőnek. De van, hogy autók elől is, ez nehezebb, mert maga a jármű is nehezen fér el. Egy kisebb téren egy tyúk és egy kakas kapirgál. Az ember azt hinné, hogy valahol Európától nagyon távol jár. De hol is? Lehet, hogy Dél-Amerika? Minden második utcasarkon, szinte minden harmadik épület aljában van egy kis szentély Jézussal, Máriával vagy szentképekkel.
Pedig ez Nápoly történelmi belvárosa, a Vezúv árnyékában, Rómától alig pár órányira. És valóban, ha túlteszi magát az ember a kezdeti kultúrsokkon (igen, itt előfordulhat ilyen, még olyan utazóval is, aki nem az Európán belüli idegenvezetett társasutazásokon szocializálódott), látszik: a pizza szülővárosában járunk.
A házakhoz tartozó fogadalmi szentélyek pedig lenyűgözőek. Van, ahol pokolban égő figurák vannak egy üveg mögött, van, ahol egy szent életnagyságú szobra mellett kávéznak és dominóznak a nem is olyan öregek, és van, ahol egy egyszerű feszületet vesznek körül a családtagok arcképei.
A közös bennük, hogy szinte mindegyik gondozott, szépen karbantartott (általában szebben, mint maga az épület). És van egy szokásos, vagy igaz, vagy félig igaz, vagy sehogy eredettörténetük is: egy dominikánus szerzetes, Gregorio Maria Rocco a 18. században tájékoztatta a királyt, hogy azon túl, hogy gondozóházat kezdjen építeni a szegényeknek, egy nagyon praktikus dolgot is kiagyalt.
Sikerült olajlámpásokat szereznie a kormányzattól, hogy kivilágítsák a szűk sikátorokat, hogy a tolvajok ne keserítsék meg még jobban a szegény negyedek életét. Persze a tolvajok szintén praktikusan gondolkodtak, szét is verték a lámpásokat.
Mi volt a válasz? A szerzetes meggyőzte a lakosokat, hogy állítsanak olajlámpásokkal kivilágított szentélyeket az utcákon, bízva benne, hogy a tolvajok elég vallásosak (vagy babonásak) ahhoz, hogy a szentélyekben már ne nyúljanak az olajlámpásokhoz.
