Meg akar sérteni, mert nem dobtam szét a lábam azonnal?

„Az egyik írás fogott meg, történetesen a „Mosolyogj”, szívemből szólt!” – Marianna álnéven szerepel most nálunk a mai posztban közzétett sztori beküldője. Ő egy olyan korábbi levélre reagál, aminek az volt a témája, hogy az örökösen nyomuló pasik egyébként is nagyon fárasztóak tudnak lenni, de főleg akkor, ha kifejezetten alkalmatlan időben kezdenek el pedálozni, és akkor se hagyják abba, ha az általuk kiválasztott nő egyértelmű nemet mond.

Mariannát pont egy olyan időszakban találta meg valaki, aminél alkalmatlanabb időszakot az ember életében tényleg nehéz elképzelni. Elképedve olvastuk a történetét, de simán lehet, hogy önnel is esett már meg hasonló, vagy esetleg még durvább. Ha így van, kérjük, írjon ön is! A Randiblog e-mailcímén folyamatosan várjuk a leveleket.

„Rendben van, hogy a pasik próbálkoznak, próba szerencse alapon néha biztos bejön, meg hát végül is ez a dolguk! Vadásznak, találnak, vagy nem! Engem is sokan szólítanak le-meg, ebből volt, hogy a körülmények tisztázása után évekig tartó haveri viszony alakult ki, mondjuk ritkán, de megesett. Nyilván nem olyan férfiakról beszélek, akik zsigerből nyomultak egy potyaszexre, és más nem érdekli... Van, aki a külső után azért a viszonzott kedvesség hatására nyitott a szexmentes barátkozásra is, függetlenül attól, hogy azért nyilván meghúzna, ha hagynám. Most a bunkó kategóriát veszem górcső alá, akik nem restellnek a legvégsőbb határokig elmenni, ha arról van szó, hogy nem kapják meg, amit akarnak. Hogy mit tennék egy ilyennel, mint nő? Az már erősen súrolja a horror kategóriát, nem írom le, amúgy is inkább elegánsan elsétálok, de belül forr a méreg...

A nyáron történt az eset, ami eddig életem egyik legrosszabb élménye volt, pedig hasonló „úriemberek” szereztek már kellemetlen perceket, de ez több volt, mint rossz! Pár hónapos betegeskedés után anyukám kómában kórházba került. Lóhalálában utaztam haza, de az orvosok már akkor is megmondták, innen nincs visszaút... Pár perces látogatást engedélyeztek naponta, közben igyekeztem ügyeket intézni, de teljes sokkban telt el ez a pár nap, amíg még élt...

Közösségi oldalunkon ebben az időben bejelölt egy pasi, írt is egy kedves levelet, olyan hangvételben, mintha tényleg ismerne, akkor baromira nem figyeltem, vajon tényleg így van-e, néhány szóban válaszoltam, vázolva a körülményeket, hogy „bocs, de most időm-kedvem nincs hosszas levelezésekre, mert életem legborzalmasabb napjait élem!” Erre győzködött, hogy ugyan, legyen már jobb kedvem(?!), ő is éveket ápolta az anyukáját, mielőtt az meghalt! MI? Erre már nem válaszoltam, megdöbbentett, milyen rohadék hozzáállás ez?! Nem kell sajnálnia, de legalább fogja be, ha már okosabbat nem tud! De csak írt, és jött a nagy kérdés: van kedvem randizni?

Erre már az én agyam is leadta a rendszámot, de még mindig normális hangnemben közöltem, hogy egyrészt boldog párkapcsolatban élek, ami, gondolom, nem hatja meg túlzottan, de ha ez nem így lenne, sem ez lenne az az időszak, amikor be akarok újítani egy pasit, ne haragudjon, ez azt hiszem világos! Édesanyám haldoklik, ha ez elkerülte volna a figyelmét, ilyenkor tapintatosan kussolni kellene nem? Amúgy honnan is ismerjük egymást? (Ekkora gyökerekkel nem igazán emlékszem, mikor kerültem kapcsolatba?!) Erre a válaszát változtatás nélkül bemásolom:

A helyesírás... Hát igen! Azért az intelligenciájára utalhatott volna, de akkoriban másra sem tudtam gondolni, csak a küszöbön álló tragédiára... Namost ezután a barom letiltott, mintha én zaklatnám, pedig a nem túl kifinomult válasz csőre volt töltve, ezt most nem hagytam volna szó nélkül!

Kérdem én: mégis mi a francot képzelnek az ilyen ... „emberek”?! Ok, hogy áthatja a beteg agyukat a szaporodás ösztöne, mert kb. ennyire alkalmasak, de miért nem képesek befogni a mocskos szájukat legalább akkor, amikor valaki olyan élethelyzetben van, ami földre küld minden érző embert?! Hogy lehet valaki ennyire tapintatlan barom?! Meg akar sérteni, mert nem dobtam szét a lábam azonnal? Ez amúgy sem éppen férfias, na de mit várt amúgy is?! Milyen érzéketlen barom „emberek” élnek közöttünk? Nem kell sajnálni, semmit sem kell, egyszerűen csak békén kellene hagyni a másikat, ez a minimum!

Anyukám pár nap múlva meghalt. Sosem éreztem ilyen fájdalmat...

A pasinak meg ezt kívánom: az utolsó és legnagyobb örömöd legyen az életben a velem való írásváltás! Menjen úgy a szex, mint a helyesírás...”